Interjúk

Hámori Gabriella szabadságról és hazaszeretetről

Hámori Gabriella pályájának kezdetétől főszerepek sorát játszotta színházban, filmen. Tagja volt a Radnóti Színháznak, a Vígszínháznak, az utóbbi években az Örkény Színháznak. Tavaly óta amerikai menedzser segíti külhoni pályájának beindítását. A színésznő az új színházbeli igazgatóváltás kapcsán már a tengerentúlról fogalmazott nyílt levelet, amelyben részben társadalmunk infantilizmusával magyarázta a történteket. Egy ideje ismét itthon van, de valójában kétlaki életet él. SZTANKAY ÁDÁM interjúja.

- Mondja, Amerikában felnőttebbek az emberek?

- Azt látom, hogy a szabadsággal általában nagyobb felelősség jár. Ám ott is generációk sora kellett ahhoz, hogy ez a felelősség beépüljön a hétköznapokba. Ráadásul a jelenléte államonként változó. Náluk is találhatóak sötét foltok a térképen, ahol van fogékonyság a szélsőségekre, idegengyűlöletre. És ott is vannak bizonyos erők, amelyek ezt az indulati tényezőt kihasználják. Vagyis nem vagyunk egyedül efféle gondjainkkal. Ugyanakkor úgy gondolom: színészként az a leghelyesebb, ha elsősorban azzal foglalkozom, ami a dolgom.


- Amerikában sikerült? Külhoni menedzser biztatására utazott ki, olyan kalandosan, hogy még a szállása sem volt fix. Ugyanakkor arról beszélt: ha nem kap megfelelő feladatot, kutyasétáltatásból vagy pincérként keresi meg a mindennapit.

- Mindjárt lehetőséget kaptam David Michalek rendező munkájában, amely egyszerre film és képzőművészeti alkotás. A színészet esszenciáját adja ki, ahogy a nézők egy óriás kivetítőn lassítva láthatják a szereplők mimikájának változását a villanásnyi részekből összeálló filmben. A produkcióban olyan művészek vállaltak még szerepet, mint Alan Rickman vagy Holly Hunter. Amúgy David nemrég Magyarországon járt, együtt kerestünk helyszínt a honi bemutatóhoz, amely alighanem az Erzsébet téren lesz. Egyébként Los Angelesben nem is érnék rá pincérkedni: sok időpontot kapok, nagyjátékfilmek, kultsorozat castingján is megfordultam. Önmagában is fantasztikus, hogy a „bemutatkozó" anyagomat ennyire érdekesnek tartják. Persze azt is tudom: csomó dolognak stimmelnie kell, hogy összejöjjön egy komoly szerep. Viszont ha alkatilag nem passzoltam is a figurához, szinte mindig éreztették: alkotó emberként kezelnek. Talán azért is, mert - főként a tengerentúlon - nagyon sok a képzetlen színész. A legtöbb munka persze nem követel valódi színészi képességet. Ezért sem bántam, amikor például egy vámpírfilmben nem én, hanem egy szépséges bögyös-faros lány nyerte el a feladatot. Én abban bízom: egyre több független filmes alkotóval találkozom, ők komplexebb női szerepeket írnak.

- Az Örkényben ilyeneket alakított. Korábban sem volt oka panaszra. Távozása igazából rejtélyes.

- Nem mondtam végleges búcsút. Félig itt vagyok, félig ott. Külföldön kapcsolatokat keresek, új utakat. Így kért fel egy kinti barátom, hogy tartsak órát a New York Film Akadémián, fiataloknak. Elsőre sokkoló volt, de működött, így most megpályáztam egy ideiglenes állást: gyerekeket oktatnék nyári kurzuson. Nemsokára Londonba megyek castingokra. Közben azonban játszom olykor az Örkényben is. A jövő szezonra Szandtner Annával van egy ötletünk, amelyet direktorunk, Mácsai Pál is érdekesnek talált. Készülünk projektre a volt osztálytársam, Bodó Viktor vezette Szputnyik Hajózási Társasággal is. Egyre inkább vonzanak a független produkciók.

- Utóbbiak honi támogatása erősen kérdéses. De a Nemzetiben Hamletet alakító színész is azt nyilatkozta minap: szerepe ma már nem jelent annyit - és nem csupán anyagi értelemben -, mint egykor. Ahogy itthon az egész kultúra is értékét veszti.

- Az Akácfa utcai Sufni G'ART'N-ben tartottunk nemrég barátaimmal felolvasóestet. A pincehelyiség a hajdani Film Színház Muzsika címlapjaival van kitapétázva. Az aranykor nagyjai néztek le ránk: Töröcsik Mari, Garas Dezső, Darvas Iván és más színi bölények. Szimbolikus miliő a mélyben: jelezheti, honnan hová jutottunk. Ám azt is: ha van kedv, ötlet és tehetség, akkor lehet értékes színházat csinálni. Akár egy pincében.

- Ha jól értem: pályáját most erős cikcakkok jellemzik. De a miértet még mindig nem igazán értem.

- Pedig van rendszer abban, amit csinálok. Rájöttem: nem szeretek ragaszkodni. Az Örkényre mindig is úgy gondolok, mint anyaszínházamra, de jó esetben senki nem ül élete végéig az édesanyja szoknyája mellett. Engem halálra untat, ha nem kerülök olyan helyzetbe, amelyben föl kell találni magam.
A vállveregetések nem visznek előre, nem tudok folyamatos biztonságból dolgozni. És mi lehet nagyobb kihívás egy színésznek, mint idegen nyelven is bizonyítani?

Szinglik éjszakája (Szávai Viktóriával, Gallusz Nikolettel és Nagy Ilonával)

- Reflexeiben, habitusában is képes alkalmazkodni a külhoni stílhez?

- Külföldön ma már simán lezárom egy külön csomagba az itthonról vitt zavaró tényezőket, gondokat. Így nem akadályozzák, hogy szabadon reflektáljak az új közeg impulzusaira, megérezzem a levegőjét, elfogadjam szereplőinek másságát, rákapcsolódjak az észjárásukra, humorukra. Klasszikus értelemben honvágyat sem érzek, a barátok, rokonok szoktak csak hiányozni.

- A honvágy hiányát, gondolom, az említett csomag magyarázza. Mi van a benne?

- Kérdések. Anyagiakról, vagy arról, hogy ki lehet az az ember, aki mellett anya lehetnék. Az is eszembe jut: milyen feladatokat hoz, ha majd gyerekem lesz, miként intézem majd az óvodai, iskolai ügyeket? Miként magyarázom el neki: hol élünk, milyen ország ez, milyen világ vesz körül minket?

- Tudható: kamaszkorában veszítette el az édesanyját. Máig ható törés?

- Elvesztése magánykedvelővé tett. De néha az is eszembe jut, amikor a szülői szerepen töprengek: nem csupán az ő anyai küldetését próbálnám-e folytatni? „Csak úgy" nem szabad belevágni, meg kell találni a saját utunkat. A szabadságvágyam ilyenformán a „keresésről" szól.

- Országok közt kalandozva építhető párkapcsolat?

- A térkép ebben nem sok szerepet játszhat, amíg két ember egymás meghosszabbítása. Hűséges típus vagyok.

Fotó: Gordon EszterVánya bácsi (Gálffi Lászlóval)

- Ön szerint hol élünk, milyen világ vesz körül bennünket?

- Nincs kedvem közéleti kérdésekhez. Ritkán érzem a pillanatot, hogy színésznek meg kell nyilvánulnia. Hívtak már fellépni „tüntire". De azt láttam: túl vegyes a massza. Sokszor átgondolatlanul, zsigerből megy a hőbörgés. Túl sok az indulat. Mi néhány barátommal legalább fejben elterveztünk már egy-két projektet, hogyan lehetne megerősíteni az emberekben a demokratikus gondolkodást. Például miként lehetne rávezetni a fogékonyabbakat, hogy töprengjenek el: mit is jelent a hazaszeretet fogalma. Csupán a lobogót, meleg kalácsot, hasonlókat?

- Önnek?

- Belső munkát. Mint a szerelemben. Abban sem úgy megy, hogy eljön az este, amikor megvan az imádott nő, aztán büszkén, gond nélkül lenyomjuk a következő évtizedeket. Meg kell barátkozni azokkal a tulajdonságaival is, amelyek idővel kirajzolják: ő sem tökéletes. Persze azzal is próbálkozni kell, hogy leszoktassuk egymást a legkínosabb beidegződésekről. De az esendőséget el kell fogadni. Összetett, komoly munka.

- A külhoni klíma csillapítja az indulatait?

- Nem az utazások miatt, hanem az ember természetéből fakadóan csillapodnak. Az All The Jazz című filmben szerepel egy komikus, aki egyik szkeccsében azokon a fázisokon filózik roppant mulatságosan, amelyeket a halállal való szembesülés hoz magával. Megmutatja, miként jut el az ember a dühtől a tagadáson át az elfogadásig. Nem gondolom, hogy bele kell nyugodni bármibe is, de az indulatok nem vezetnek sehová. Okosabban kell reagálni, konkrétumokról szólva. Ilyen például az oktatás, az integráció/szegregáció kérdése. Magam is integrált iskolába jártam, fontos és hasznos élmény. Építi az emberséget. Ezzel kapcsolatban láttam is egy izgalmas produkciót a Trafóban. Ám kevés idejük volt „

összerakni", ezért csak a felszínt sikerült feszegetniük. Színházi emberekként az a dolgunk, hogy megmutassuk, mit rejtenek a mélyebb rétegek.

(forrás: 168 óra)