Interjúk

Radnóti Zsuzsa: A Trafó-szindróma

 

„...egyre idegesebben látta, miként vész el a modern Magyarország..." Spiró György mondta ezt Fodor Géza temetésén, 2008-ban. Az akkor még folyamatos jelenben fogalmazott állítmány mára átcserélhető befejezett múltra: miként veszett el a modern Magyarország - nemcsak társadalmi, hanem kulturális téren is.

A ház, amely szimbólummá vált (Fotó - Birtalan Zsolt)

Egyre világosabban látható a jelenlegi kormányzat „lopakodó nyomulása" a kortárs magyar kultúrában. A filmgyártásban ez már befejezett tény, a színházakban most zajlik. Fokozatosan vezetődik be, gyakorlatilag mindenfajta szakmai ellenállás nélkül, a centrális politikai erőtér fogalma, a központból irányítható „egyablakos" (Andy Vajna kifejezése), felülről vezérelt, konzervatív eszmeiségű kultúrpolitika. Ennek látványos jele volt az elmúlt években számos Fidesz-közeli, konzervatív ízlésű színigazgató kinevezése, a Játékszín és a Budapesti Kamara bezárása, az Egri Színház puccsszerű vezetőváltása, majd az Új Színház felháborító ügye.

A jelenben pedig egyre nyilvánvalóbb a szándék a független, radikális szellemiségű, kísérletező színházak fokozatos elsorvasztására. Úgy tűnik, hosszú távon itt is végső cél a társadalom számos területén már végrehajtott teljes szemléletváltás és „elitváltás". Ez a folyamat most különösen súlyosan érinti a magyar színházat, és félő, messze hangzó következményekkel jár, megakaszt egy színháztörténetileg is jelentős fordulatot, amely csak a jelenben, a közeljövőben tudott volna igazán kiteljesedni. Kibontakozott és pályája csúcsára érkezett egy új, provokatív erejű színházi nemzedék, a magyar rendezői új hullám, a függetlenek nemzedéke.

„A függetlenség nem esztétikai, hanem működésbeli kategória, amely kizárólag az államhoz fűződő viszonyra utal" - írta Schilling Árpád a kritikusokhoz írt nyílt levelében, melyben visszautasította „a legjobb független előadás" kategóriába való jelölést (Szinhaz. hu, 2012. 08. 15.). Ezzel a tűpontosan megfogalmazott mondattal annyiban kell vitatkozni, hogy az esztétikai kategóriát sem szabadna mellőzni. Ez a típusú színházcsinálás ugyanis magába foglalja a progresszív szellemiséget, a hagyományos esztétikai kánonok túlhaladását, a radikálisan más színpadi nyelv megteremtését. E nemzedék tagjai közül sokan már jobban ismertek és elismertek külföldön, mint itthon. De e „generáció emancipációja" (Schilling Árpád) hazai pályán még nem következett be, se az állam, se a színházi szakma részéről.

Nehéz istennek lenni - Mundruczó Kornél produkcióját a Gyömrői út 156. szám alatt játszották (Népszabadság - Kurucz Árpád)

 

És hiába vannak közöttük már európai klasszisok, lehetőségeik itthon egyre szűkülnek, sőt megszűnni látszanak az új kultúrpolitikai hatalom verdiktjei következtében, amelyek kizárják őket a rendszeresen támogatandó kulturális értékek köréből, vagy politikai síkra terelik a vezetőváltásokat.

Teljesítményeik így esetlegesek és szigetszerűek maradnak, nem tudnak áttörést elérni se a szakmai, se a befogadói közvéleményben.

Sőt: „A független színházak két éve teljes létbizonytalanságban tengődnek. Nem mondom, hogy azok a legjobbak, de mégis náluk a legerősebb a progresszió, amely a színház jövőjét jelenti. Ha azt megölik, az egész magyar színház elsorvad." (Vajdai Vilmos, a TÁP Színház igazgatója a 168 órában: 2012. augusztus 2.)

Ellehetetlenítés, kiszorítás

A Trafó kitalálója, létrehozója, vezetője Szabó György menedzser igazgató. Közismert tekintély szerte Európában. Ízlése, művészi ösztöne, tájékozottsága, szakmai hitele, kapcsolatrendszere, szervezőereje, egyszóval modern irányultságú komplex tehetsége révén több mint egy évtized alatt megteremtett egy olyan művészeti találkozóhelyet, szellemi bázist, amely a legmodernebb formációknak és a radikális, új hangra nyitott befogadóknak egyaránt biztos kikötője lett, s a világ élvonalába került.

Szabó ráérzett a XXI. századi uniós tagság kínálta újszerű, a határokon átnyúló pályázati, koprodukciós lehetőségekre. Ez a ház szimbólumává vált minden szokatlan, multikulturális sokszínűségnek: hazai és külföldi színházi előadásoknak, a tánc és mozgásszínházi formációknak, a kortárs zenének, az új cirkuszi kísérleteknek, a vizuális és a képzőművészetnek is. Ez az írás a Trafó több mint egy évtizedes sikertörténetéből, sokszínű repertoárjából csupán a kiemelkedő színházi produkciókra és alkotóikra fókuszál, és arra, hogy mit tett Szabó György és „színháza" ezért az új típusú tehetségeket felvonultató irányzatért, ezért az új nemzedékért.

Befogadó partnerként helyt adott szokatlan tematikájú, meghökkentő stílusú, hírneves, külföldi alternatív előadásoknak, de természetesen fő fegyverténye volt a hazai progresszív produkciók támogatása, létrehozása. Határokon túli visszhangot váltott ki a Műhely Alapítvánnyal közösen szervezett, 2011-es DunaPart Kortárs Előadóművészeti Platform. (Rövidebben: DunaPart Fesztivál.) Ez a háromnapos rendezvény imponáló seregszemléje volt a külföldön is egyre ismertebb magyar tánc és mozgásszínházaknak, színházi produkcióknak. Elősegítette például Pintér Béla egyre növekvő nemzetközi ismertségét, Bodó Viktorét és Mundruczó Kornélét, azzal, hogy sikeres előadásaikat azon frissiben megismerhették a külföldi színházi és fesztiválszakemberek (Szutyok, Kockavető, Nehéz istennek lenni).

Búcsú a Szabó-féle Trafótól 2012. június 19-én
Fotó: Birtalan Zsolt

A fesztivál mint a magyar alternatívok kiemelkedő összművészeti eseménye a külföldi és részben a hazai szaksajtóban is komoly visszhangot keltett, szakmai körökben azonban sokkal kevesebbet. Pedig kiváló alkalom lett volna nemcsak elméleti, hanem gyakorlati oldalról is összegezni, rögzíteni ennek a fiatal előadó-művészeti nemzedéknek rangos teljesítményeit. Kortárs kultúrájára büszke országokban kitüntetik és kiemelten támogatják az ilyen nagy sikerű események szervezőit, résztvevőit. Nálunk azonban nemhogy nem tüntették ki Szabó Györgyöt, hanem épp ellenkezőleg, fokozatosan elkezdődött e prosperáló művészeti ágnak és magának a Trafónak az ellehetetlenítése, kiszorítása a biztonságos alkotói körökből és közegből.

S tegyük hozzá ismét önkritikusan, a hazai szakma részéről alig volt tiltakozás. Szolidaritási nyilatkozatok is inkább külföldi művészektől érkeztek, s egyetlen civil kezdeményezés volt csupán, amely megkérdőjelezte Szabó elmozdítását (Trafó - Hálózatba kötve). S mindez pont akkor történik, amikor a függetlenek nemzedéke - többségük elsősorban külföldön és egyre több nemzetközi visszajelzéssel - ritka lendületes korszakát éli: Schilling Árpád, Mundruczó Kornél, Bodó Viktor, Pintér Béla. Ők persze már túlléptek a függetlenek korábban értelmezett, szűkebb kategóriáján. Önálló, „korszakváltó" művészek. Közülük Schilling és Mundruczó köszönhet sokat a Trafónak és vezetőjének.

Schilling Árpád már régóta elismert tekintély Európában. Hosszú idő után az idén jelentkezett újra egy nagyszínházi produkcióval, fiatal rendezőtársaival együtt (Krízis Trilógia, 2012). Monumentális, eposzi méretű trilógiájában a családeszmény megsemmisülését vizionálja, és a fiatal nemzedékek riasztó veszélyeztetettségével szembesít. Egy család széthullását kísérjük nyomon, három műfaji megközelítésben: filmen, operában és prózában. Civil és profi közreműködők, felnőtt és gyerekszereplők közös fellépésével jött létre ez a mellbevágóan valóságközeli és egyúttal elemeltségében is kegyetlenül hiteles színházi élmény.

Ez az imponáló méretű vállalkozás széles körű külföldi összefogással, itthon pedig a Trafó koprodukciós közreműködésével született. Nemcsak létrejötte köszönhető sok más segítő mellett a Trafónak, hanem az, hogy a magyar közönség is láthatta ezt a rendkívüli előadást, mielőtt (és a világhírű Bécsi Ünnepi Heteken való részvétel után) elindult európai körútjára. A Trafóhoz és Szabó Györgyhöz legszorosabban Mundruczó Kornél kötődött.

Ő a közelmúltban robbant be a nemzetközi élvonalba, és előadásaival ő is a legrangosabb európai fesztiválok állandó és nagyra becsült résztvevője lett. Szabó évek óta rendszeres játszási lehetőséget, európai koprodukciós partnerséget, külföldi pályázati pénzek megszerzését nyújtotta Mundruczónak, aki korábban Schilling egykori krétakörös színészeivel dolgozott, majd újabban, tagok cseréjével megalakult önálló utazó társulata, a Proton.

Színháztörténeti jelentőségű előadásai, amelyek a Trafóból indultak: a Nibelung-lakópark, A jég, Nehéz istennek lenni, és a legutóbbi, a külföldön nagy elismeréssel fogadott produkciója, a Szégyen. Ez utóbbi, ez a nagyszabású színpadi tabló provokatív módon beszél az utat tévesztett, transzcendens kapaszkodóit elvesztő nyugati civilizációról és az útjukat, identitásukat vesztett lakóiról.

Mundruczó Kornél
Fotó: Móricz Simon

Film, élő zene, riasztóan hiteles valóság és szívszorító líra, egy csodálatosan esendő, élő kis kutya és egy bravúros színészcsapat felejthetetlen játéka (többek között egy kutyafalka szinte átlényegüléssel egyenrangú megjelenítése) fonja egységbe Mundruczó kegyetlen színpadi látomását. A multifunkcionális Trafó sokirányú, évtizedes sikertörténetében a független magyar színházi produkciók felkarolása volt az egyik legjelentősebb teljesítmény. A Trafó azonban megszűnt. (Legalábbis eddigi formájában.)

Megszűnése, megszüntetése helyrehozhatatlan rendszerhiba. Dilettáns, erőszakos politikai és kormányzati háttérmunkával, többlépcsős hibasorozattal következhetett be a lenullázás. A tragikomédiába illő, különböző minisztériumi és önkormányzati nyomásnak kitett igazgatói pályáztatás következtében, a vesztes pályázati menet után, egy kiváló pályázattal a háta mögött Szabó György már méltatlannak érezte az újbóli bejelentkezést. Az első körben, a Szabó ellenében győztesnek kikiáltott Bozsik Yvette viszont visszalépett, felismerve a nehézségeket.

Most úgy hírlik, a kétszer is megismételt (!) második pályázati kör egyik jelentkezőjének, Nagy József világhírű koreográfus és táncművésznek áll a zászló. A bizalmat megelőlegezve, az eddigi pályafutásáért nagyon tisztelve, terveit előre nem megkérdőjelezve, annyit azért el kell mondani, hogy a majdan létrejövő műhely, bármilyen lesz is, nem léphet a Trafó nyomdokába. Bármilyen lesz is, más lesz, mint a már színháztörténeti jelentőségű, Szabó György vezette kultikus ház.

Trafó csak egy volt, időben is, térben is, a kortárs magyar színháztörténetben is. Egy nagyszerű és megkerülhetetlen korszak letéteményese. Megszűnése pályája csúcsán következett be. (Zárójel: a név vajon nem az előző korszak szellemi tulajdonát, pontosabban névadója, létrehozója, Szabó György szellemi tulajdonát képezi-e?) Az intézmény ugyan már hivatalosan ebben a felállásban megszűnt, valóságos megszűnése azonban 2012 decemberében lesz. De addig van még egy fél év, fél évad.

S ebben a Trafó megszállott csapata, részben együtt maradva, még tető alá hozott egy gazdag válogatást hazai táncszínházi produkciókból, és meghívott egy különleges, sokak számára valószínűleg irritáló, provokatív, Európa-szerte vitatott, támadott és ünnepelt előadást. A féléves program egy óriási „megabúcsúkoncertnek" ígérkező sorozat lesz, s bárhogy alakul és sikerül, arra viszont mindenképpen emlékeztetni fog: mit vesztettünk, mit veszített a magyar színház a Szabó György vezette Trafó elmúlásával.

Az elszalasztott lehetőség

„Magyarország kimarad a világból" - írta egyik tanulmányában Tamás Gáspár Miklós. Ezt a markáns állítás így is konkretizálható: a magyar színház kimarad a világból. A kaposvári és a Katona József Színház nagy korszakai óta egyetlen átütő erejű modernizációs fordulat sem következett be. Itt lett volna a lehetőség az áttörésre, korszakfelzárkózásra. De éppen most zilálja szét egyfajta kultúrkormányzati szándék, hol finanszírozási, hol ideologikus okokból.

S a színházi szakma most sem emeli fel erőteljesen a szavát. A független vezetők vészkiáltásai sorra-rendre hallhatók, olvashatók. Néhány műhely időlegesen megszűnt (Szputnyik), mások játszóhelye került átmenetileg veszélybe (KoMa). Erősen veszélyeztetetté vált a MU Színház, a Zsámbéki Színházi Bázis, a TÁP, jó néhány jelentős táncszínházi társulat, a HOPPart, Kárpáti Péter Titkos Társulata és még több fontos bázisintézmény.

Schilling Árpád
Fotó: Móricz Simon

És egészen abszurd, érthetetlen módon a külföldön is elismert Pintér Béla és Társulata is idesoroltatott, pedig ők évtizedes múltra, jelentős külföldi sikerekre tekintenek vissza, kicsi, de állandó társulatuk, önálló játszóhelyük és állandó repertoárjuk van. Pintér zenével, mozgással, tánccal kombinált politikus színházában ő egy személyben a szövegíró, rendező és színész is. Egymás után zárnak be kisebb-nagyobb befogadóhelyek is - az ítéletet sokféle okból az önkormányzatok hozzák. (Például a Tűzraktér, a Sirály.) Újakat is terveznek ugyan, de ezek nem egyedi, saját jogú, saját profilú játszóhelyek lennének, hanem nagy, központi gyűjtőhelyek, „inkubátorházak" (Jurányi-ház).

Minden változik, mindenki a fennmaradásért, a túlélésért küzd, keresi a helyét a legkülönfélébb utakon, módokon. Több lábon próbálnak állni, több műfajban (a szórakoztatóipari műfajokban is) megjelenni, próbálják összetartani csapatukat szellemileg és egzisztenciálisan is. Csak kérdés, hogy az eddigi rangos csapatok markáns identitásukat ilyen körülmények között meg tudják-e őrizni.

A független szférát ért legnagyobb csapás az önálló előadói-művészeti törvény VI. kategóriájának teljes átalakítása, amely biztosította az alternatívok állandó működési támogatását. Ezt még az előző kormányzat hozta tető alá. Most minden független intézmény bekerült egy új, úgynevezett pályázati kategóriába. Ebben megígérik ugyan a társulatoknak a hivatalos működési támogatást, de pályázatok útján, ami egyrészt természetszerűleg nem biztosíték, másrészt, miközben a színházi évad ősszel kezdődik, a kurátorok csak most tehették meg javaslataikat a függetlenek kategóriájában, s beletelik még jó néhány hét, talán hónap is, mire eljut a hír és a támogatás az érintettekhez.

Ez az idegőrlő bizonytalanság kis társulatoknál az esetleges ellehetetlenülést okozhatja. A működési keretösszeg „a tavalyihoz képest jottányit sem változott, ami pedig már tavaly majdnem a felére csökkent. (...) még nem tudható, mekkora keretösszegre fog az éppen nevet változtató minisztérium pályázatot kiírni.

A független színházak nagy része ebben az évben reménytelen helyzetbe kerül" (Szabó István: Valahol eltévedtünk, Színház, 2012. július). Van ugyan még egy pályázat (NKA), minimális pénzügyi lehetőséggel, egyes konkrét produkciókra. Ennek eredménye már köztudott, de ahogy mondani szokás, ez önmagában még az éhenhaláshoz sem elég.

Ez a diszkriminatív szabályzat Schilling és Mundruczó társulatára szerencsére nem érvényes, ők nincsenek kiszolgáltatva az állam kegyeinek. Egyrészt ők teljesen más feltételek között működnek, a kőszínházi és a függetlenek között egy harmadik konstrukcióban, és európai projektek és intézmények támogatását élvezik. Így áll most a helyzet, az Úrnak 2012. évében, szeptember havában.

Provokatív előzmények

Idézzük most fel egy különleges aspektusból a hajdan volt és a jelen évtizedek mestereit, akik a magyar színháznak ezt a markáns, kevésbé ismert, a kánonoktól eltérő, szabálytalan, provokatív arcát villantják fel.

Szabó György
Népszabadság - Móricz Simon

Ők azok, akik ezt a búvópatakszerűen rejtett irányzatot készítették elő évtizedek óta, majd tartották életben, a jelenben pedig egyre többen vannak, egyre meghatározóbban folytatják/folytatták volna, de még mindig inkább különálló csapatok, magányos életművek meg-megszakadó formájában.

Még idő kellett volna, hogy ez az irányzat színháztörténeti jelentőséggel „emancipálódjon". A halott klasszikusokra emlékezve: a hatvanas-hetvenes években Halász Péter, Paál István, Gál Erzsébet; a jelen mesterei: Fodor Tamás, az örök másként gondolkozó, politikus, Stúdió K.-jával, az újra aktivizálódó Jeles András, aki Monteverdi Birkózókörével máig meg nem haladott merészséggel robbantotta szét a színpadi szöveg és a színészi játék konvencióit.

Aztán Zsótér Sándor és Mohácsi János, akik hol teljesen magányosan (Zsótér), hol egy védett közösségben (Mohácsi az egykori kaposvári színházban, majd a jelenlegi Nemzetiben) szívósan és következetesen tágították, sőt rombolták a szövegcentrikus színház hadállásait. (Zsótér többször rendezhetett a Trafóban.)

Aztán megcsodáltuk a beregszászi színház szürrealista, látomásos előadásait, s rendezőjüket, Vidnyánszky Attilát, aki napjainkra elfordult nemzedéktársaitól és egykori önmagától. S jöttek az újabb, még radikálisabb színházcsinálók, akik azonban még a hagyományos kereteken belül maradtak, de megőrizték lázadó attitűdjüket és állandó újításra kész szellemüket. Ők a szellemi, esztétikai értelemben függetlenek (Alföldi Róbert, Kovalik Balázs).

Kovalik folyamatosan új alternatívák után kutatott a zenés színház műfajában, a klasszikusok újraértelmezésében, régi történetek új közegbe helyezésével, kortárs magyar operák színpadra állításával (Ligeti: Le Grand Macabre, Eötvös Péter: Az ördög tragédiája [müncheni bemutató], Sári József: Napfogyatkozás), a klasszikusokat radikálisan újraértelmező előadásaival (A kékszakállú herceg vára, Elektra, Fidelio, Mefistofele).

Kovalik azonban végleg ellehetetlenült itthon az Operaházban, ahol az új, kormányzati segédlettel kinevezett vezetés nem hosszabbította meg a szerződését. Ma már ünnepelt kortársopera-rendezője Németországnak és nagyra becsült tanári tekintély is. Alföldi Róbert: igazi, nagy ívű karriert futott be, szívóssága, tehetsége révén az elnyert nemzeti színházi poszt súlyával sem tért le se vezetőként, se rendezőként az általa preferált radikális útról. Színész, rendező, műhelyteremtő alkat, aki különleges pozíciója révén képes volt sok mindent megvalósítani elképzeléseiből. És általa a Nemzetinek kortárs arculata lett. Csakhogy hosszú távon őt is fenyegeti a „Trafó-szindróma".

Ennek lényege, hogy egy jól működő intézményt lenulláznak, majd újraindítják a kormányzati ízlésnek megfelelően (vagy megengedőbben: ahhoz közel állóbban). Magas rangú kormányzati tisztviselők nyilvánosság előtt meglebegtették Alföldi „alkalmatlanságát" ideológiai, eszmei okokból (Balog Zoltán miniszter és L. Simon László kulturális államtitkár). Balog Zoltán egyértelműbben, nyilatkozott, bizalmatlanságát hangoztatva Alföldi iránt. (Miután a Nemzeti élére pályázattal nevezik ki a legalkalmasabb személyt, több mint meghökkentő, hogy jóval a beadási és döntési határidő előtt egy magas rangú politikai vezető prejudikálja a jelenlegi intézményvezetőt!) L. Simon államtitkár is többször szólt a Nemzeti jövőjéről, de ő diplomatikusabban, tapasztaltabban.

„Dodonaibb" válaszokat adott, de mondatainak bújtatott értelme nyugtalanítóan szándékolt kettősséget sugall. S Alföldiék után jönnek a néhány éve berobbant még fiatalabbak, akik már radikálisan kiléptek a hagyományos intézményi, szövegszínházi keretekből. Ők már önállóan létrehozott, saját csoportokkal dolgoznak (pl. Balázs Zoltán fontos műhelye, a Maladype), elfogadott módszerré emelték a közös improvizációt, a saját, rendezői szövegkönyvek írását. Különböző műfajok merész keverésével teremtenek újfajta színpadi hatásokat és meghökkentően erős vizuális effekteket. Mind közülük a legfiatalabb „műfajprovokatőr", alternatív lázadó: Bodó Viktor. Ő is önálló műhelyt hozott létre, a határon túl is ismert Szputnyik utazó társulatot. Ő szintén egy különleges konstrukcióban létezik, kettős kötöttségű színházi ember.

Részben kőszínházakban dolgozik, részben független csapatával. Sokszor előfordul, hogy a Szputnyik tagjai a nagyszínházi produkciókban is fellépnek. Az ő pályáját a Katona József Színház indította el. A Katona a Trafó és a Nemzeti Színház mellett a harmadik, tekintélyes hídfőállása a függetleneknek. Speciális helyzete miatt lehetőségei korlátozottabbak, de mindig kiváló „provokatőröket" engedett szóhoz jutni. A régebbi múltakban itt rendezett az avantgárd Halász Péter, Jeles András, majd jött Bodó, a nemzetközi elismerést arató Kafka-adaptációjával (Ledaráltakeltüntem). Az idén is volt itt bemutatója (Anamnézis).

Masszív külföldi karrierje a grazi Schauspielhausban kezdődött, amelynek rendszeres, sikeres, visszatérő vendége lett. Német nyelvű előadásait a legrangosabb fesztiválokra hívják meg. A Nemzetiben volt látható a szenzációs Liliom és a PeterHandke szövege alapján készült produkciója. (Ezt a berlini biennále válogatói a német nyelvterület legjobb tíz előadása közé sorolták.) És jövőre Alföldi nyújt lehetőséget neki és a Szputnyiknak egy bemutatkozásra. Átmenetileg tehát fennmaradnak. De további sorsuk itthon kérdéses. Ritka csillagzat alatt született nagy csapat van/volt alakulóban, nagy teljesítményekkel.

Közülük Schilling Árpádnak már régen kellett volna biztosítani egy méltó és állandó játszóhelyet, vagy legalább „szabad átjárást biztosítani a függetlenek felől a kőszínházak felé" (Schilling Árpád), amelyben megvalósíthatta volna egyedülálló elképzeléseit, sajátos struktúrájú, multifunkcionális színházeszményét, amely a drámapedagógiai kísérleteitől ível a monumentális színpadi prezentációkig. De se neki, se a többieknek nem sok jót ígér a magyar jövő, mert minden a bizonytalanság és a szétzilálódás állapotában van.

És az is lehet, hogy sokan a legjobbak közül végleg feladják, idegennek érezve magukat saját hazájukban, az egyre szűkülő lehetőségek között, az elhidegülő, egyre kirekesztőbb légkörben. Lehet, hogy rövidesen már csak a külföldi színházakat ejtik ámulatba radikálisan új színpadi nyelven megfogalmazott produkcióikkal, teljesen elszakadva a hazai közegtől. És itthon ismét nem történik meg a XXI. századi progresszív teátrumi fordulat, amely nagy léptékben alakíthatta, gazdagíthatta volna a tradicionális, nehezen mozduló magyar színházat.

(forrás: nol.hu)