Interjúk

A hangzó versek világáról

 

Beszélgetés Kiss László közművelődési szervezővel, rendezővel, a Versmondó folyóirat főszerkesztőjével, a Magyar Versmondók Egyesületének elnökével a hazai versmondás helyzetéről, a kultúráról, a magyar közművelődésről és a fesztiválok szerepéről, a magyar versről a versmondástól a színházi előadásig.

Egyre népszerűbbek Magyarországon a versmondó események, a versfesztiválok, és ebben jelentős szerepet játszik a Magyar Versmondók Egyesülete. A vers túllépett a korábbi keretein, ma már nemcsak az állami és iskolai ünnepségek, illetve a Ki mit tud? programjában szerepel, nemcsak irodalmi konferenciákon kerül szóba, hanem önálló produkcióként is megjelenik. A gálaműsorokat népes hallgatóság előtt tartják, az előadások Közép-Európa egyik legismertebb pódiumművészeti eseményei lettek. A műsorokhoz kapcsolódó előadások a verses drámától a versszínház műfajáig sorra veszik a pódiumművészet és a határok nélküli média adta lehetőségeket. Elemzik korunk versmondói, előadóművészi jellemzőit, majd a gálaműsorban fergeteges zenés versszínházi show-t láthatnak és hallhatnak a nézők. Arra voltunk kíváncsiak, mitől lett újra ilyen vonzó a vers; a programok már-már a Latinovits idejében keltett izgalmat idézik - ha szabad ilyen emelkedetten fogalmaznom.

 

- Ön a kultúra szolgálatának szentelte életét, ahogy mondani szokás. Látszik önön a versek szenvedélyes szeretete. Volt népművelő, kerületi és minisztériumi közművelődést szervező hivatalnok. Mi vonzotta a pályára? Mi határozta meg életútját?

- Értelmiségi pályámat a színjátszásnak köszönhetem, ami kultúra, a közművelődés egyik fontos szelete. Ez adott önbizalmat és erőt nekem, ez késztetett arra, hogy tanuljak, hogy folyton képezzem magam. Ezáltal váltam felelősséggel gondolkodó emberré. Persze ehhez egy másfajta „motiváció" is kellett, ez pedig az a jó néhány gyermekkori év, amit nevelőotthonban töltöttem, ahol megtanultam közösségben élni, megismertem, hogyan kell másokkal közösen gondolkodni. A kettő összeér, azaz az elhivatottságom egyik fontos pillére ez a közösségben való gondolkodás - mondhatnánk hitnek is -, a másik maga a kultúra, amely megítélésem szerint ugyancsak közösségi produktum. A színház, a színjátszás magában hordozza mindkettőt - vagy éppen ugyanaz. Ennek a titka érdekel. Érdekes összefüggése az életemnek, hogy értelmiségi-népművelői pályámat, az amatőrszínházi tevékenységemet (mint színjátszó, később mint színjátszó-rendező) abban a városban kezdtem a hetvenes években, ahol az első igazán „közösségi" színház létrejött: Kaposvárott. A Csiky Gergely Színházzal együtt mi is - a Kaposvári Fonómunkás Kisszínpad - sokat tettünk az új, értő közönség kialakítása érdekében.

- Most már tudjuk, hogyan vált önből közösségszervező-népművelő, aki életünk kiemelt pillanatainak ihletett rendezője. Valahol azt írta, hogy a vers ünnep az ön számára, a lélek rezdülése, a szabadság íze és varázsa. Lélektől lélekig szól.

- A művészetek befogadása vagy gyakorlása önmagában is kitüntetett pillanata az értelmes emberi létnek. Gondolom, mindenki úgy van vele, mint én, hogy amikor egy értékes festményt csodál, vagy egy jó könyvet vesz a kezébe, vagy színházba készül, vagy hangversenyt hallgat, emelkedettebb állapotba kerül. Én legalábbis így vagyok vele, és szeretem ezt az érzést. Ez is a lélek rezdülése a jóra, az igazságosra, a szabadságra és a szépre. Ezek az emberi lét kitüntetett percei. A vers és annak megszólaltatása ünnepi pillanata annak, aki tolmácsolja, és annak is, aki hallgatja. Micsoda erő lakozik abban az emberben, aki költői gondolatokat hitelesen tolmácsol, és meg tudja győzni közönségét a költő igazságáról, amit csak akkor tud hitelesen átadni, ha ő is teljes odaadással azonosul a költői gondolattal. Nemcsak az értelemig jut el a gondolat, hanem a „lélekhez" is, így jön létre az a varázs, és csak remélni lehet, hogy a lélektől lélekig tartó „ívben" nem „a roppant, jeges űr lakik!", hanem magasfeszültség! Ez az az állapot, amit az ember igazi szabadságának lehet tekinteni - legalábbis a gondolat szabadságának.

 

- A gondolat szabadságát élhetjük át versolvasáskor. A versek morális tartást adnak, még akkor is, ha a világban az ököljog győz. Mit tapasztal, mennyire érdekli az embereket az irodalom, a vers? Mennyit és hányan olvasunk? Ideje van a költészetnek?

- Bonyolult kérdés, azt gondolom, hogy segítségül kellene hívni az olvasásszociológiát - erre vonatkozóan könyvtárnyi szakirodalom áll a rendelkezésre -, de nagyjából mindenki tudja a választ, ami leegyszerűsítve az, hogy egyre kevesebbet olvasnak az emberek. Mármint könyveket, s főleg szépirodalmat. De vajon valaki vette-e a fáradságot, hogy megszámlálja, vagy kikutassa, hogy mennyien fordulnak az elektronikus szolgáltatások felé, hogy hány elektronikus könyv jelenik meg, az internetes lehetőségekről nem is beszélve, ami jelentősen kiszélesítette, mondhatnánk, majdhogynem teljessé tette a kínálatot? Pontosan tudom, hogy a könyv és az elektronika más minőség, jómagam is könyvpárti vagyok, mégis számba kell venni az egyéb médiumokat is. Csak a mi oldalunknak, a vers.hu gyűjtőportálnak (Versrádió, Versmondó folyóirat, Versfesztivál, Versszínház), amelyen a csekély számú publikációk mellett szépprózát, verseket lehet olvasni és hallgatni, évente százötvenezer látogatója van.

Nem tudom, hány verseskötet jelenik meg egy évben magyar nyelvterületen, azt sem, hogy mennyien olvassák, de meggyőződéssel állíthatom, hogy ma is kell a gondolkodó és olvasó embereknek a vers, és nemcsak az olvasása, hanem a hallgatása is. Persze mára már a vers megszólaltatásának a formái is „kiszélesedtek". Tavaly rendeztük meg Nyíregyházán a Kaleidoszkóp VersFesztivált, amely tizennegyedik volt a sorban, és amelyen négyezer főt meghaladó nézőközönség előtt a vers megszólalásának szinte minden formája hangot kapott a versmondástól kezdve a versszínházi előadásokon keresztül a megzenésített, sőt eltáncolt versekig bezárólag.

Persze már rég nem azt a kort éljük, amikor egy vers megjelenésének másnapján a folyóiratot már csak pult alól lehetett kapni. De az igenis bizakodással tölt el, hogy a versmondó versenyeink még mindig népszerűek és minden korosztály képviselteti magát. Az is nagyon fontos, hogy a versmondó versenyeken gyakran az adott tájegységhez vagy régióhoz kötődő költők verseivel találkozunk, nem csak a klasszikusokkal. Mondhatnánk azt is, ha nem lenne már elcsépelt a kifejezés, hogy a versmondás még mindig a hungarikumok közé tartozik.

 

- A versmondás olyan hatást vált ki, mint a magyartanítás, segíti a korosztályok és a társadalmi csoportok kulturális párbeszédét, a személyiség fejlődését, műértőt formál és kritikai szemléletmódra tanít. Hozzájárul ahhoz, hogy egy nép megismerje valóságos történelmét, ne meghamisított múlt, fantomeszmék szerint gondoljon rá. Hogyan szolgálta az önök folyóirata a hagyományok átörökítését?

- A versmondás emberformáló, gondolatokat ébresztő tevékenység, segít a világ értelmezésében. Ezért is szervezünk táborokat és indítottunk folyóiratot Versmondó címmel, ami már huszonegy éve van jelen az irodalmi közéletben. Ez a szaklap segít a felkészülésben, hogy elmélyedhessenek a versmondóink egy-egy szerző szellemi közegében is. De vannak önálló szakmai kiadványaink is. Legutóbbi sikeres szakmai kötetünk a Keltsd életre, amelyet Tóth Zsóka és Tóth Zsuzsanna előadóművészek, valamint jómagam írtunk és én szerkesztettem. Ez igen gyakorlati módon közelíti meg a versmondás művészetét, a versmondás mikéntjét teljes egészében felöleli, praktikus tanácsokat ad a versről az első olvasattól a színpadi előadásig, sőt a versenyek ideális megrendezéséről, táborok szervezéséről is hasznos útmutatóval szolgál. Hasonló gyakorlati verstárat jelentettünk meg korábban Tóth Zsuzsanna válogatásában és szerkesztésében Kortársaink címmel és Novelláskönyv címen egy elemzéseket tartalmazó gyűjteményt Debreczeni Tibor gondozásában.

Részesei vagyunk a művészeti vérkeringésnek. Rendszeresen szervezünk versszínházi rendezvényeket, amelyeken szívesen vesszük egy műsorba a profikat és az amatőröket. Segíteni kell az alkotók és a közönség közötti párbeszédet. Ha szabad egy sporthasonlattal élni: az értékeli egy focimeccs varázsát igazán, aki maga is játssza a futballt. A táboraink sok közös emlék, élmény forrását jelentik évek óta. Azért szervezzük, hogy szakértőkkel segítsünk a versek értelmezésében, impulzusokat adjunk a vers előadásának és hangzásának megteremtésében. Ezek a táborok, no meg az egyesület egyéb tevékenységei révén számos hivatásos előadóművész, színész és színházi szakember került ki körünkből. Divatos mai kifejezéssel élve tevékenységünk egy része inkubátorházszerű. Költők útra bocsátásában is segédkeztünk, eddig közel tíz antológia jelent meg a Kaleidoszkóp VersFesztivál és a Miskolci Egyetem jóvoltából, amelyben egyetemisták szárnypróbálgatásait olvashatjuk. A köteteket Lutter Imre szerkesztette. Közünk volt Nagy Zsóka, Bán Olivér, Debreceni Boglárka, Posta Marianna, Pelesek Dóra, Kovács-Cohner Róbert, O. Bodnár István, Fábián Berta, Domján Veronika és mások indulásához is.

Örömömre szolgál, hogy sokan jönnek hozzánk ebből a célból. Persze az is nagyon fontos, hogy kiváló költőket tudhatunk barátainknak, mint Buda Ferenc, Serfőző Simon, Ágh István, és ebbe a sorba tartozik Bella István is, aki már csak „fentről" veti ránk óvó tekintetét, és velünk van Kukorelly Endre, Vass Tibor, Lackfi János és sorolhatnám hosszan a neveket, de félek, hogy kihagyok valakit és az sértő lehet. Turczi István az irodalmi alelnökünk, aki rendszeren részt vesz a táborainkban, segíti munkánkat, de ott vannak a rendezvényeinken a fiatal költők is Karafiáth Orsolyától kezdve Varró Daniig. A magyartanároknak abban segítünk, hogy tanulhatnak egymástól, mert nem csak a jó papra érvényes, hogy holtig tanul. Együtt kell gondolkodni, mert így születik meg a közös felismerés az emberről.

 

- Nálunk a költészetet gyakran áthatotta a politikum. Én úgy tapasztalom, hogy egy-egy versmondó rendezvény nem történelmi tablók újjáélesztésére kínál alkalmat, inkább a humanista kultúra ápolására jó lehetőség. Politikai hangú a mai költészet? A közéletiség gondolata mennyire van jelen a versmondó versenyeken?

- Közismert, hogy a magyar költészetet mindig áthatotta a politika, a közélet, vagy fogalmazzunk pontosabban, a tágabb közösség iránti felelősség. Ilyen értelemben a mai kortárs költészet is felelősen szól a máról. Persze másként, mint Balassi vagy Petőfi, József Attila korában. A két évvel ezelőtti Könyvhétre jelent meg Bárány Tibor válogatásában az „Édes hazám" - kortárs közéleti versek gyűjteménye, amely a rendszerváltozás után született művekből válogat. Nagyszerű kötet, amely pontosan érzékelteti a mai világ különböző látásmódját. Parti Nagy Lajos Szívlapátja, Erdős Virág Van egy országja vagy egy-egy Nádasdy-, Szálinger-vers ugyanazokról a problémákról szól - persze más költői eszközökkel és nyelven - mint nagy elődeiké.

A jó versek egyetemes érvényessége kortalan. Ma is lehet „üzenni" József Attilával, csakhogy már nincs szükség rá, gondolom én, mivelhogy ma már nem szükséges becsomagolni a véleményt, „szabadon" elmondhatunk bármit, elvileg nem kell félnünk semmilyen következménytől. Legalábbis egyelőre így van. Bár ahogyan elnézem a mai világunkat, ez a belső cenzúra ma is működik. Talán félelemből.

Sajnos a mai versmondó versenyek, események nagy hibája vagy hiánya, hogy az igazán nagy közéleti verseket, amelyek a máról szólnak, nem igazán hallatják. Pedig az előzőekben elmondottak alapján vannak ilyen versek. A mai, főleg fiatal versmondók ma már sokkal szelídebbnek tűnnek - persze azért akadnak kivételek -, többségük megelégszik az általános érvényű emberi nagy gondolatok boncolgatásával és tolmácsolásával - de, tegyük hozzá, többnyire jó színvonalon.

- Az élet nem lesz elviselhetőbb a versek által, de érthetőbbé válhat. Megőrizhetnek minket abban a hitünkben, hogy a körülöttünk lévő világról alkotott képünk nem teljesen téves. Mit tapasztal, hol áll a kultúra területén a versmondás?

- Közismert, hogy a versmondás a legfiatalabb a különböző művészeti ágak közül, és bár önálló művészeti ágként definiáljuk, mégis a legközelebbi rokonságban a színházzal van, ezért nem véletlen, hogy a legtöbb kiváló előadóművész egyben kiváló színész is. Természetesen vannak kivételek, de a két kezemen meg tudom számolni azokat, akik „csak" előadóművészek. Szerencsére a versmondás nem a költséges műfajok sorába tartozik, főleg azoknál a versmondóknál, akik ezt a gyönyörű művészeti ágat nem hivatásszerűen gyakorolják. A tanulás, szellemi befektetés mellett nem kíván anyagi ráfordítást (nem kell jelmezeket vagy hangszert vásárolni, mint más produkciók esetében). A versmondó események megszervezése és lebonyolítása ugyan költségekkel jár, de egy ilyen esemény megszervezése is csak töredéke annak az összegnek, mint amit a színházi előadás igényel. Pedig a versmondás is értéket „termel", de mondhatjuk azt is, hogy a nemzeti kultúránk egyik fontos, ha nem legfontosabb hordozója.

Sajnos a döntési helyzetben lévők és a pénzosztó kuratóriumok nem így gondolkodnak, sokszor a fűnyíróelv alapján - különbségtétel nélkül - döntenek a támogatások odaítélésekor. Így ezért bennünket is, a Magyar Versmondók Egyesületét is sújtják a megszorítások, és talán jobban, mint más művészeti ágakat vagy ahogyan a kultúra egészét. Azt is látnunk kell, hogy Magyarországon nincs tehetős civil réteg, ebből következően nincs mecenatúra, támogató polgárság, ezért többnyire az állami forrásokra kell hagyatkoznunk. Pedig a kultúra irányítóinak tudniuk kellene, hogy a versmondás, a művészettel való aktív, gyakorló kapcsolat a felnövekvő nemzedékek számára életre szóló élményt, késztetést adhat a művészetekben való részvételhez, gondolkodáshoz - s hogy pragmatikusak legyünk - a biztonságos kommunikációhoz.

Van egy másik aspektusa is az egésznek, nevezetesen többen panaszkodnak arról, hogy nem tudnak elutazni egy-egy versenyre, csökkenő jövedelmük miatt - gyermekek esetében a szülők - nem tudják vállalni az utazási és egyéb költségeket. Na de hagyjuk, mert már megint az anyagiaknál és a kultúra támogatásánál tartunk, pedig igazán nem erről kellene diskurálnunk.

- Véleménye szerint önálló műalkotás a versmondás?

- Egyértelműen állíthatom, hogy igen. Dr. Böhm Edit kutatásai alapján, történetileg azt lehet mondani, hogy a hazai professzionális versmondás vagy szavalás a nemzeti színjátszás megjelenésével és fejlődésével egy időben alakult ki, tehát ilyen értelemben a színházművészetből vált önálló művészeti ággá. Az 1830-as években először a szalonok felolvasóestjein, majd a hangversenypódiumokon és a színpadokon jelent meg vers önállóan, kiváló színészek tolmácsolásában.

De azt is állíthatjuk, hogy akkor lett önálló a versmondás, amikor a vers levált a zenéről és saját zeneiséggel rendelkező szöveggé alakult. Ez pedig nálunk nagyjából egybeesett a magyar nyelv egységesülésének, programszerű fejlesztésének az időszakával. Az 1830-as években Egressy Gábor figyelt fel először a színpadi beszéd és a versszavalás különbségére.

Ha úgy vizsgáljuk meg a kérdést, hogy van-e a versmondásnak önálló, jól körülírható esztétikai kritériuma, műfaji sajátossága, fogalomrendszere, akkor is igennel kell válaszolnunk. A közelmúltban megjelent tanulmánykötetünkben (Kiss László - Tóth Erzsébet - Tóth Zsuzsanna: Keltsd életre!, Magyar Versmondók Egyesülete, Budapest, 2011) a sok gyakorlati kérdés mellett ezekre a kérdésekre is kerestük a válaszokat.

 

- Vállalják még az emberek az érzelmeik feltárását, szívesen nyílnak ki, könnyen kitárulkoznak? Hogyan találhatja meg a versmondó az egyéni stílusát, és hogyan segíthet a versmondó abban, hogy a szépség rátaláljon az emberre?

- A versmondás és a vers hallgatása együttgondolkodás a közösséggel-közönséggel a bemutatott, a versmondó által újraalkotott mű értelmezésében. Igazán csak akkor tud hatni a közönségére a versmondó, ha a saját érzelmeivel is közvetíti a költői gondolatot, vagy másként fogalmazva, mozgósítja saját személyiségét a közlés művészi megfogalmazásában. Azaz igazi művészi érték csak akkor tud létrejönni, ha az előadó teljes egészében kitárulkozik, érzelmeit is megosztja a közönséggel. Ehhez ihletett állapot szükséges, és akkor ezek olyan szakrális pillanatok, amelyek mély, jobb esetben katartikus élményt involválnak.
Bármilyen versmondó esemény egyik lényeges, mondhatni elengedhetetlen alkotóeleme a közönség, a pódiumon (a művészi térben) létrehozott műalkotás verbális és nonverbális (Zolnai Béla ezt a látható nyelvnek nevezte) üzenetének címzettje. A versmondás mint művészi kommunikáció, a pódiumon megszületett vers művészi jellege csakis a hallgatóval (befogadóval) való kommunikációban bontakozik ki. Mint minden emberi kommunikáció, döntően kölcsönös interakció ez is: a kisugárzott jeleket a közönség dekódolja, és különböző, elsősorban nem verbális jelekkel visszajelez az előadónak. Ez azt is jelenti, hogy otthon, a négy fal között elmondott szöveg, vers még nem művészi alkotás, az csak akkor válik azzá, ha közönség elé kerül.

Az előadóművészet, a versmondás egyfajta exhibicionizmus, önmegmutatási vágy, ami akkor válik művészetté, ha tehetséggel és kiemelkedő képességgel, továbbá a közösség együttérzésével párosul. A versmondók többsége - legalábbis a legjobbak - képesek teljes egészében átadni magukat a vers érzelmeinek, amelyek sajátként jelennek meg a pódiumon. Ritka az öncélú magamutogatás, viszont a fiataloknál inkább a visszafogott szelídség tapasztalható, akikben ugyan ott bujkál a megmutatás vágya, de még nincs meg a kellő felkészültségük és bátorságuk ahhoz, hogy igazán kinyíljanak.

Mindenkinek meg kell találnia egyéni szövegmondói stílusát, meg kell tanulnia, hogyan éri el azt a hatást, hogy a hallgató elhiggye: Neked mondom! Neked szól a vers. El kell érni, hogy az elhangzott mű visszhangra találjon a hallgatóban.

 

- A költő a nyelv elkötelezettje és nem az eszmék eszmények rabja. A magyar nyelv különleges tulajdonsága, jellemzője, hogy képekben gazdag és alkalmas az időmértékes verselésre, és akkor még nem is beszéltünk a szólamtagolású, magyaros verselésről. Élnek vele?

- Régóta mondjuk, írjuk és tanítjuk, hogy a versek feldolgozása, elemzése kapcsán a versmondók figyeljenek a verstani sajátosságokra és a versformákra, mivel nem mindegy, hogy a költő milyen formában írta meg a versét, vagy milyen a vers zenéje, hogyan használja azt a megértés és az előadás szempontjából. Mert nem lehet nem észrevenni Áprily versében az időmértékes ver­selést, amelyet rövid szótagok jellemeznek s amely miatt pergőek és jókedvre késztetnek: A nap tüze, látod, / a fürge diákot / a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt. / Csengve, nevetve / kibuggyan a kedve / s egy ős evoét a fénybe kiált (Áprily Lajos: Március).
Nagyon fontos az is, hogy a versmondó lássa a vers képeit. De a versekben jelen lévő költői képeket nem elég csupán a közvetítőnek, a versmondónak látnia, azt olyan színesen és plasztikusan és élménydúsan kell megjelenítenie, hogy a hallgató képzeletében is megjelenjen egy kép vagy peregjen egy cselekményekkel teli film. Azt tapasztaljuk, hogy a felkészült versmondók ezeket a varázslatos pillanatokat meg tudják teremteni.

 

- A versek olvasása izgalmas és gazdagító, korok erényeit és árnyoldalát is megmutatja. Mi jellemzi az írott vers és a hangzó vers viszonyát?

- A versmondás a versolvasás egyik könnyített formája, nevezetesen a közvetítő művész, versértelmezésével, saját előadói eszköztárával, személyisége mozgósításával meghangosítja a hallgató számára a verset. „A vers néma. Adj neki hangot. A vers a könyvben halott. Keltsd életre. Mi a szavalás? A vers föltámasztása papírsírjából" - írja 1928-ban Kosztolányi Dezső, aki arra figyelmezteti olvasóit, hogy az ősi közlésforma a szó volt. Megfigyelhető, hogy amikor zenélő, ritmizáló verset olvasunk, mondjuk is a verset magunkban. A vers élőszóbeli versmondó, vagy más szóhasználattal élve, a szavaló hallgatása egyszeri és többnyire nem megismételhető pillanat. (Kivételek persze léteznek, amióta a hangrögzítés a reprodukálást lehetővé teszi.) Ezért van nagy felelőssége a versmondónak a vers pontos értelmezésében és tolmácsolásában. Többször előfordul, főleg amikor hiányérzetem támad egy-egy vers meghallgatását követően, hogy leveszem a polcról a kötetet, és elolvasom, hogy megnézzem, pontosan értettem-e mindent. De az is előfordul, amikor egy-egy rejtett üzenetre vagy összefüggésre rácsodálkozom a vers hallgatása közben, hogy otthon még egyszer elolvasom. Az említett tanulmánykötetünkben fogalmaztuk meg röviden a versmondás definícióját: „A versmondás, az irodalmi alkotások (versek, prózai művek) művészi, élőszóbeli (akusztikai) megjelenítése, előadása olyan primer és szekunder alkotás (produktív, illetve reproduktív), művészeti tevékenység egyszerre, amelyet egyrészt a vers tartalma, szövege, másrészt az előadó (versmondó, szavaló) egyénisége, habitusa, világlátása, gondolkodásmódja és tehetsége - olvasata - határoz meg. A versmondó a nyelvtani és szövegejtési szabályokhoz igazodva közvetíti (reprodukálja) a költő gondolatát, a vers tartalmát, azt az érzést keltve, mintha a vers - a versben meglévő gondolat -, a költői eszközök (képek, rím, ritmus stb.) segítségével itt és most születne meg, amely egyben saját élménye és olvasata a versmondónak." A versmondás tehát olyan újraalkotó folyamat, amelyben a személyiségnek döntő szerepe van.

A versek olvasásakor - amikor is nekem kell pontosan elolvasnom, megfejtenem a vers üzenetét, nekem kell értelmeznem - nagyobb szellemi, intellektuális munkát kell befektetnem és mozgósítanom kell minden tudásomat. Ezt segíti viszont az a lehetőség, hogy újraolvashatok egy sort, vagy az egész verset addig olvasom, míg minden titka és szépsége fel nem tárulkozik előttem. Esetleg utánaolvasok fogalmaknak, kifejezéseknek vagy a mű keletkezésének. Nagy szabadsága még a versolvasásnak az, hogy verset bármikor olvashatok, és viszonylagos rövidsége folytán kevesebb idő alatt is esztétikai élményhez juthatok.

- Számtalan kérdés merül még fel a pódiumra állás előtt, el kell dönteni, hogy hosszú vagy rövid verset válasszon-e az előadó. Alkati és habitusbéli azonosságot is kell keresni. Ön szerint hogyan választanak az előadók?

- A versválasztás az egyik legfontosabb kérdés. Szinte korosztályonként más és más a késztetés a versmondásra. A versmondónak ismernie kell saját előadói képességeit, adottságait, de mindenekelőtt saját belső érzelmi és intellektuális világát. Mondhatjuk, hogy nagy önismertre van szükség, de nem nélkülözhető a külső szemlélő (pedagógus, rendező, felkészítő, versmondással foglakozó szakember) tanácsa vagy kritikája sem. Versmondó eseményeken, versenyeken tapasztaljuk, hogy sokan képességeiken felül választanak, és ez bizony az önismeret hiánya. Ez vonatkozik arra is, hogy sokan nem tudják, hogy milyen hosszú verset válasszanak, mert ha túl hosszú a választott mű, és nem tudja végig lekötni a közönség figyelmét, akkor a művészi élmény megtörik, végső soron elveszik. Ilyen tévedés az is, amikor valaki nem a saját hangjához és egyéb adottságaihoz választ verset. Nagyon fontos szerepe van az életkornak is. Mert nem hiteles, ha mondjuk egy fiatal gyermek a halál, az elmúlás problémáját feszegeti egy versben. Persze rendkívüli kivételek mindig vannak. Fontos még megjegyeznünk, hogy a napjaink költészetével való találkozás közelebb visz minket a mai művek nyelvezetéhez, mert korunk irodalmi jelrendszere nehezebben befogadható, főleg a diákok számára, de ha elmélyedünk benne, érthetővé válik. Hosszan lehetne még sorolni a példákat, de mindig azt hangsúlyozzuk, hogy mindenki a saját habitusának megfelelő verset vagy prózát válasszon, mert csak azokhoz képes a saját személyiségét hozzárendelni. Ezáltal hitelesíti a saját és a költő gondolatát, igazságát.

A gondolkodtató, kérdező versmondás terjesztése a célunk. A szabad magyar gondolat iránti igény, a költészetünk vezérelve már Csokonaitól Petőfin át Ady keresztül napjainkig vezet. Sok olyan vers születik napjainkban is, amelyeket szeretnénk, ha eljutna a közönséghez.

Ezért is nagy baj, hogy ebben már nem segíthet a Versmondó folyóirat!

 

Utóirat: Megszűnik a huszonegy éves Versmondó folyóirat. A lap 2014-re nem kapott állami támogatást, ezért jelenleg nincs esély a megjelenésükre, be kell érniük/érnünk a versmondó fesztiválokkal.

(forrás: Új Katedra)