Interjúk
Az én színházi egyetemem a korszak nagy fesztiváljai voltak
„Az én színházi egyetemem a korszak nagy fesztiváljai voltak"
(interjú Solténszky Tiborral)
Regős János (R.): Akikkel eddig beszélgettem, valamennyien nem a hivatalos képzés útját választva jutottak el hivatásos színház világába. Egyesek, mert nem vették fel őket a főiskolára, mások meg eleve nem is gondolkoztak ebben. Te honnan érkeztél?
Solténszky Tibor (S.): Annyi féle életrajz van, ahányszor, és akinek meséli az ember. A hivatalos önéletrajzokban többnyire a gimnazista évekkel kezdem a „szakmai pályafutásomat". De az igazság az, hogy már kisiskolásként megfertőződtem a színházzal, bár egy nagy, poros, észak-kelet alföldi faluban, Fehérgyarmaton nevelkedtem, ahol persze, nem volt színház; illetve volt, mert ahogy kamaszodtam, rákaptam arra, hogy eljárjak a kultúrba, ahová amolyan hakni brigádok, meg a Déryné Színház jártak.Egy tízezres falu egy házat mindig megtöltött.Kifejezetten maradandó élményem a Bál a Savoyban című operett, ami élő zenével ment. Ez külön elvarázsolt.
Gyerekkori élmény még, hogy a rokonságomban volt hat-nyolc egyívású gyerek, akiket megbolondított egy,a nagymamájánál rendszeresen ott nyaraló pesti kislány.„Nyáron nyári színházat kell csinálni!" - mondta. Ehhez volt is egy szép nagy kert, ahol a hatalmas gesztenyefa alatt rendeztük be a színpadot éveken át. Fogalmam sincs, miket adtunk elő. Néhány fotót őrzök az archívumomban, melyeken Chaplin-, szakács-, meg más buta jelmezben vagyok látható. A színházunkat már üzleti szemlélet hatotta át - messze megelőzve korunkat-, sőt, tulajdonképpen tiltott tevékenységet végezve, mert a bevételből mindig elmentünk csapatostul fagyizni...
Azt hiszem, ekkor még csupán a játékosság vonzott a színházban.
R.: Volt közönségetek?
S.:Persze, a rokonság. Szülők, nagynénik, nagybácsik, szomszédság. Húsz-harminc néző mindig összejött. Fontos, hogy az ember már kicsi korában hall arról, hogy van színház. Fontos, hogy mire elmegy a falusi legény világot látni, tudjon a színházról.
Gimnáziumba Debrecenbe mentem. Sárospatakra szerettük volna - szerették volna a szüleim-, de nem ígérték, hogy kitűnő tanuló létemre felvesznek, mert ahhoz, hogy valaki egyházi iskolába bekerüljön, magas szintű, minisztériumi protekció kellett. A kor groteszk blődségei közé tartozott ez is. Meg ahogyan ezt nyíltan meg is mondták. Tehát, a debreceni Tóth Árpád Gimnáziumba jártam, és már harmadikos voltam, amikor végzős egyetemista gyakornokként odakerült Magi István[1], aki végül ott is ragadt tanárként. Ő már komolyabban kezdte oltogatni a kamaszokat színházzal.
R.: Mivel foglalkoztatok?
S.: Egy előadásunkra emlékszem csak, Rejtő szövegekből készítettük. Elsősorban nem a dramatikus életművéből, nem a kabarékból, bohózatokból. Alapul a Láthatatlan légiót használtuk, meg még innen-onnan. Rejtői szellemű, igazi diákszínjátszó előadás született, teljesen egy időben azzal, amit Bácskai Misi bácsi[2], Keleti Pista[3] és Mezey Éva[4] csinált a maga diákjaival. Én Gorcsev Iván voltam, A 14 karátos autóból, nagy és komoly szerep, ma is büszke vagyok rá.
R.: Fesztiválokra is vittétek?
S.:Azt hiszem, csak Sárospatakra mentünk. A Pataki Diáknapokon vettünk részt, ami azzal az ambícióval indult, hogy ott minden elképzelhető művészeti ág diák-alkotói szerepelhessenek (mint amilyen a keszthelyi Helikoni Ünnepségek). Élveztem a szereplést, szerettem a csapatot, de nem érintett meg annyira, hogy arra gondoltam volna, nekem bármi dolgom a színházzal.
R.: Mi érdekelt gimnazistaként?
S.:Minden. De vegyészmérnök akartam lenni. Ezért mentem olyan iskolába, ahol heti 3-4 órát tölthettem a gyakorlaton laboratóriumban. Aztán negyedikesként mégis a humán irány felé mozdult bennem valami. Bár a szüleim megpróbáltak lebeszélni róla, hogy jogi egyetemre menjek, én úgy éreztem, hogy valami odahív. Leginkább talán az, hogy találkoztam egy jó fej fiatal jogásszal, aki mesélt róla, a nemzetközi jogról. El tudtam magamról képzelni, hogy - mondjuk - egy UNESCO, vagy valami hasonló, nagy, nemzetközi kulturális szervezetben dolgozzak majd.
R.: Tudom, hogy jól bírod az angolt.
S.: Már az általános iskolában, ötödikben, az orosznál kiderült, hogy van érzékem a nyelvekhez. Hallás után, könnyedén tanultam. A faluba akkor került egy fiatal orvos azangoltanár feleségével, aki vállalt magántanítványokat. Két és fél évig jártam hozzá, ezután jött az angol tagozat a Tóth Árpádban, ahol már messze nem lehetett olyan szinten tanulni a nyelvet, ahogy nála.
Tehát a nemzetközi jog vonzott Szegedre, a jogi karra. Valamiért evidens volt számomra, hogy a cél nem a budapesti jogi egyetem. Pedig külön családi mitológiája volt nálunk a budapesti létezésnek. Anyám idevalósi lány volt, a Várban született és nevelkedett a háborúig.
R.: Én a családtól való eltávolodás miatt választottam akkoriban Debrecent Pest helyett.
S.: Én is egyre távolodtam a családtól, Fehérgyarmattól nézve... Fölvettek tehát az egyetemre, és az akkori szokásnak megfelelően, elvittek katonának 11 hónapra. Lehet, hogy csak a lógás lehetősége miatt, de az is lehet, hogy valami szereplési vágy motoszkált bennem, de ott összeálltunk néhányan irodalmi színpadot csinálni. Volt egy nagyon jó kis Buda Ferenc összeállításunk. Indultunk ezzel a hadsereg különböző versenyein. A verseket az egyik srác, Kemenes Gábor hozta kéziratban, egyenesen a költőtől, mert jól ismerte. Ma is megvan a példány. Mert én egy ilyen mániákus „szemétgyűjtő" vagyok. Láthatod mindenhol, dobozokba rendezve...
R.: Magam is hajtottam erre ugyanebben az időben. Seregi Zoliékkal karácsonyi, szilveszteri műsorokat csináltunk, indultunk a „Ki tud többet a Szovjetunióról" elnevezésű vetélkedőn. Főleg a lógás lehetősége motivált bennünket. Napközben és este, szolgálattétel helyett, sunnyoghattunk a kultúrszobában.
S.: A tudatlanok hallatlan önbizalmával, például a Roham című, több oldalnyi epikus versét tanultam meg. Hogy jól mondtam-e, nem tudom, szerintem, biztos, hogy nem. Egy furcsa, Keleti Pista bácsival kapcsolatos, kellemetlen emlékem is kapcsolódik ide (ezt később aztán az orra alá dörgöltem): zsűrizett valamelyik hadsereg versenyen. Az előadásunk után, a szünetben odarohant hozzánk, ölelgetett bennünket, hogy „Hű, de jók voltatok!", hogy „Fantasztikus, amit csináltok!", hogy „Honnan tudjátok, hogy ezt így kell csinálni?", hogy „Buda is milyen nagyszerű költő!" Ám jött az eredményhirdetés, és nem mi nyertünk. Nem akartuk annyiban hagyni a dolgot, és odaálltunk elé, hogy „Mégis, Pista bácsi, hogy gondolja ezt? Mért mondta, hogy mi vagyunk a legjobbak?" A maga nagyon finom kis cinizmusával - amit később aztán meg is szerettem benne - ránk nézett, és szomorú-vidám tekintetével annyit mondott, hogy „Hát ők fizetnek!" Azaz, ők mondják meg, hogy ki a legjobb. Ezt jól ismerjük azóta is: a szervezők-kiírók megmondják, hogy ki a legjobb, és ehhez fölkérnek egy zsűrit-szakértői csapatot.
R.: Ez elég nagy csalódás lehetett. De a pályádra gondolva - hiszen később sokfelé zsűriztél/zsűrizel - lecke is... Azért Keleti Pista bácsiban még ebben a fura helyzetben is biztos észrevetetted a biztos ítélőképességű, kiváló ízlésű színházi szakembert?
S.:Az a néhány mondat, a dicséret és a bírálat is, amit mondott, teljesen helyénvaló volt, de attól akadtunk ki: hogy lehet egy ember ennyire cinikus. Hogy azért az egy-kétszáz forintért, amit a zsűrizésért kap, nem áll ki a saját véleménye mellett.
R.: De ebben azért az is benne lehetett, hogy ha kiáll, akkor máskor nem hívják, nem befolyásolhatja a maga szakmai eszközeivel a folyamatokat. Itt inkább elfogadta a kompromisszumot, talán azért is, hogy benne maradhasson a kiválasztandók között, és ha majd egyszer hozzá kerül a karmesteri pálca, a tényleg kiválók is megkaphassák jutalmukat. Ez egy ilyen világ volt, és a Pista bácsi tényleg rendelkezett ezzel a néha cinikusnak tűnő, de ugyanakkor végtelenül nagy bölcsességgel. Nem beszélve a humoráról!
S.: Leszereltem, és jött '72 ősze, tanévkezdés a jogi karon. A gólyákat beterelték valamelyik nagyelőadóba azzal, hogy most jönnek és bemutatkoznak a kultúrosok. Az egyetem kulturális titkárságának a dolgozói jöttek...
R.: Mert akkor még voltak ilyenek az egyetemeken!
S.: ...néptánccsoport vezető, kórusvezető, klubvezető (már épült a JATE[5] Klub), és a Szegedi Egyetemi Színpad vezetője. Kiálltak, és elmondták, hogy miért jó hozzájuk menni ráérő időnkben.
R.: Ezek főállású, szakképzett emberek voltak?
S.: Abszolút! És ez volt az a pillanat, ami megváltoztatta az életemet! Persze, akkor még nem tudtam. Akkor még csak azt éreztem, hogy azzal az emberrel, aki bejött, mint a Szegedi Egyetemi Színpad vezetője, Paál Istvánnal nekem dolgom van. Éreztem a hívást.
R.: Milyennek találtad, amikor elkezdett ott beszélni hozzátok?
S.: Elképesztően okosnak; nagyon másnak, mint a kor ilyen-olyan-amolyan vezetőit, akik akkoriban szóltak hozzánk különböző alkalmakkor. Más szókészlettel, nagyon más, emberi aspektusból beszélt. Hihetetlenül szuggesztív volt már a kinézete is. Később hozzászoktam, hogy ő egy El Greco képről lelépett szent. Egy furcsa külsejű ember.
R.: Már akkor is farmerdzsekiben, nadrágban...
S.: Természetesen: csizma, kalap, és hamarosan megtudtam, kispisztoly és vodkásüveg.
R.: Egyszóval teljes „harci díszben" állt ki elétek az Isti.
S.: Elmondta, hogy a Szegedi Egyetemi Színpad az nem csak egy szabadidős jópofáskodás. Aki a szabadidejét szeretné jól eltölteni, az inkább menjen a kórusba. Aki a Színpadot választja, készüljön fel arra, hogy heti több alkalommal lesznek próbák, és ott kemény munka folyik majd. Azt is elmondta, hogy milyen produkciók készülnek. Ez '72 ősze: akkor már zajlottak a „Petőfi napja", azaz a „Petőfi rock" próbái, amiben már három hét múlva benne voltam. Tehát jött Paál István, és én meg úgy éreztem, hogy nem mehet ki a pasi, hogy föl nem iratkozom nála. Nem sokkal később tartottak meghallgatást. Hihetetlennek fog tűnni a mai egyetemek ismeretében, de 150-160 jelentkező volt.
R.: Ekkor már volt híre-neve a színpadnak.
S.: Éppen azon a tavaszon nyerte meg a Ki mit tud?-ot Peter Handke Közönséggyalázásával (1971). De azért ennek az embernek a kisugárzása volt a döntő abban, hogy ennyien jelentkeztek. Az emberek, különösen a fiatalok keresték a normális emberi szót, a megszólíttatást. A 150-ből a felvételik után még mindig kb. 70-en maradtunk. Az volt a szabály, hogy teljesen nem mondanak le senkiről, legfeljebb megpróbálják lebeszélni, mondván, nem biztos, hogy neked ezzel kell foglalkozni, menj haza, gondolkodj még rajta, stb. De ha valaki ezek után még ott akart maradni, akkor maradhatott, és legfeljebb a ruháskosarat cipelte, varrt, mosott. Voltak ilyenek.
R.: És volt olyan is, akit lebeszéltek Istiék, aztán mégis híres tag lett később?
S.: Nem. Ilyen történetre nem emlékszem. Abban a szűk húszban is benne voltam, akiknek azt mondta, hogy a következő héten jöjjön énekes próbára. Akkor egy kicsit be voltam szarva. Ez visszanyúlik az óvodás koromra. Nagyszerű példája annak, hogyan kell egy életre elvenni egy gyerek kedvét az énekléstől. Fehérgyarmaton volt egy énekes magánóvoda, és a szüleim úgy gondolták, hogy bár a gyerek jól elvan otthon a nagymamával, de azért legyen gyerekek között, járjon oviba. Kinézték maguknak ezt az énekes ovit, de egy hónap után teljes egyetértésben megszavazták, hogy ezt a gyereket onnan ki kell venni, mert nem bírják azt a kornyikálást, amit én teljes felszabadultsággal és mindenütt művelek. Azt hitték, hogy beteg vagyok, vagy valami bajom van. Nyilván nagy tehetségem nem volt a zenéhez, de az óvoda önbizalmat adott ahhoz, hogy énekeljek. Ez a rossz élmény aztán elidegenített mindentől, ami a zenével kapcsolatos. Viszont az angol tanulás éppen a hatvanas évek végére esett, jöttek a Beatles nagylemezek, boldogan énekeltük a dalokat, tanultuk az angolt; a tananyaghoz is kapcsolódott számtalan dal, így amikor ott a színházi felvételinél énekelnem kellett, volt mit: The Ballad of Clementine-t. Mondták, hogy „Hú, de jó, a Vági Laci vár." Ő volt a Petőfi rock zeneszerzője.
R.: Ezek szerint te rögtön az együttes belső magjába kerültél. Kik voltak akkor ott?
S.: Ács János†[6], Árkosi Árpád, Dózsa Erzsi, a szentesi Horváth Mihály Gimnázium drámatanára, aki generációkat fertőzött meg a színházzal, Papp Laci, aki később a Szent László Gimnáziumban megalapítja a média-iskolát. De már próbált itt Geréb Ági, az otthon szülés elhíresült apostola. Fehér Ildit és Dunai Tamást már fölvették a főiskolára. Ők az előző maghoz tartoztak, akik az Óriáscsecsemőben (1970) és az Örök Elektrában (1972) lettek ismertté. Gyakorlatilag az eltávozott első gárda helyére kerültünk be mi, újak.
R.: Könnyen befogadtak?
S.: Föl sem merült bennem a kétely, hogy befogadnak-e vagy sem. Azt tartottam a világ rendjének, hogy ha én odateszem magam valamihez, akkor ezt mások elfogadják. Később azért lett ebből néhány konfliktus. Egyáltalán nem is figyeltem arra, hogy tetszem-e, vagy sem. Én csináltam ezerrel, amit kellett, amit gondoltam, hogy kell. Olyannyira elfogadtak, hogy egy év múlva - '73 őszén -, az intézményi játékszabályok szerint diákvezetőt kellett választani minden öntevékeny csoportnak, s a színpadosok engem választottak meg az együttes diákvezetőjének. Elfogadták, hogy én állandóan ott vagyok Paál Isti mellett. Elsősorban a szervezéssel, menedzseléssel foglalkoztam.
R.: Isti mellett - gondolom, akkor is - szükség volt, egy nyugodtabb temperamentumú, a kényes helyzetekben bevethető valakire is.
S.: Persze nem volt nagy diplomata, - mert nem akart diplomatikus lenni - de azért mégiscsak jó diplomáciai érzékkel tudta azt, hogy mely helyzetben kell neki kiállnia és villámló szemekkel valamit elintézni, és melyik az, amiben elég, ha szól nekem, hogy „Tibikém, menj és beszélj az Agenor[7] fejével!". A társadalmi szálak, szövetek épségben tartása volt az én dolgom. Elég sokat jártunk külföldre, a tolmácsa is én lettem.
R.:Hány tagú társulat voltatok?
S.: A hetvenből az igazán aktív színjátszó huszonhárom-huszonnégy volt. Turnén ennyi volt a maximum. Plusz a belügyes.
R.: Könnyen ment a külföldre utazás?
S.: Meglepően könnyen. És ez az egyetemnek volt köszönhető. Igyekezett őrizni maradék autonómiáját. Már nagyon korán, '73 márciusát megelőzően is voltak Istivel szemben támadások, '73 után aztán ezek megerősödtek. Néhányunk belekeveredett a szegedi versmondók mini tüntetésébe. Nem is akartunk mi tüntetni, csak a Nemzeti dalt elszavalni a múzeum lépcsőjéről; meg egyébként is, mi játsszuk a Petőfi rockot, szerepelni akartunk. És ettől betojtak.
R.: A Petőfi rock önmagában is egy igen-igen provokatív előadás volt. Magam háromszor láttam, és állítom, sehogyan sem fért bele azokba a keretekbe, ahogyan akkoriban március 15-ét ünnepelni engedték.
S.: Pedig ez egy ünnepi műsornak készült. A városi/megyei pártelvtársakban hamar ellenérzést váltott ki, hogy az egyetemisták ilyen zabolátlan szabadságban töltik napjaikat, és ezzel még sikereik is vannak. Már a Handke darab címe: Közönséggyalázás, meg az Óriáscsecsemő az alig megtűrt Déry Tiborostul, megemészthetetlen volt számukra. Volt ebben nem kevés szakmai féltékenység is a színház (Szegedi Nemzeti Színház) részéről. Giricz Mátyásék nagyon tüzelték a városi pártbizottságot Isti ellen.
R: Volt konkrét eljárás?
S.:Csak később, '76-ban. Tehát az egyetem éveken keresztül megvédett bennünket. Büszke volt ránk. Sőt, kereste azokat a megoldásokat a csoport fennmaradása számára, amik a korra nem voltak jellemzőek.
R.: Kötődött-e ez konkrét személyekhez is?
S.: A kulturális rektor helyettes, és a KISZ titkár sokat segített. Egy Papp Pista nevű fiú - már '75-'76-ban, amikor arról készítettünk egy komoly dolgozatot, hogy hogyan alakulhatna át az Egyetemi Színpad egy úgynevezett Saját Színházzá - ő felajánlotta, hogy a KISZ négy embernek hajlandó munkát adni, „sportállást!" - vagyis az lenne a dolguk az ifjúsági szervezetben, hogy színpadi munkájukat végzik. Kellettek ezek az emberek, akik nagyon is részei voltak az establishment-nek, de valamitől ők is érezték, hogy olyasmi született, amit meg kéne fogni, meg kéne tartani. Mind nagyon tisztelték Istit. Kérdezted, milyen volt ő: PENGE, ezt lehet mondani rá. Cseh Tamás szerette is mondani az Istire, hogy „Te vagy a penge."
R.: A megjelenése is olyan volt...
S.: De hát az agya! Elképesztő!
R.: És hogyan alakult az egyetemi életed mindeközben? Hiszen ekkorra már teljes embert kívánó munkát végeztetek. A JATE Színpad az akkori országos mezőny élvonalába került, oda, ahol ma a legjobb függetleneket tartják számon.
S.: Mi büszkék voltunk arra, hogy amatőrök vagyunk. Már csak azért is, mert a hivatásos színházzal szemben, önmagunk meghatározásában ez segítség volt. Nagyon ritkán kellett elmondanunk, hogy nem a dilettánsokra gondolunk, amikor amatőrökről beszélünk. Az amatőrség az egy vállalható kategória volt. Azért is voltunk bajban, amikor nevet kellett adni ennek a kikristályosodási folyamatnak, annak, hogyan válhatnánk folyamatosan működő színházzá. Jobb híján lett „Saját Színház". Van is egy kb. húsz oldalas dokumentum a saját színházi modellről. Ez is megvan valahol.
Hogy a kérdésedre is válaszoljak: közben azért tanultam is, hiszen azért jelentkeztem oda, mert érdekelt a nemzetközi jog. Megérkeztem tejfölös szájú gólyaként, és azonnal bementem a Nemzetközi Jogi Tanszékre. A tanszékvezető, Nagy Károly nem tipikusan a korszak embere volt. Nem is lett belőle híres nemzetközi jogász. „Jó napot kívánok. Én, Első Solténszky Tibor itt vagyok, és nemzetközi jogász akarok lenni. Mi ennek az útja-módja?" Ahogy ezt a népmesehősök csinálják. Néhányszor azóta is bevetettem ezt a taktikát. Most már valami miatt nem megy. Nyilván már lehámlott rólam az a hamvas báj, amivel ezt elő tudtam vezetni. Láttam, hogy a nevetéssel küszködik a tanszékvezető: most komolyan vegyen, vagy a szokásos, egyszerű módon lerázzon. De bevált ez a naiv hozzáállás, és azt mondta, „Nézze, ez magának negyedévben lesz tantárgy. Mit akar maga itt elsősként? Honnan tud egyáltalán a nemzetközi jogról?" Mondtam, meséltek róla nekem fiatal jogászok. „Hát, jó, adok magának egy könyvet, egy hónap múlva beszámol arról, hogy mit tanult belőle. Akkor meglátjuk, hogy fölveszem-e diákkörösnek." Benyaltam a könyvet, visszamentem, beszélgettünk egy délutánon át, és fölvett diákkörösnek. „Mi érdekli?" Mondom, a nemzetközi szervezetek. „Akkor kezdjen el kutatni a témában." Mondom, hát azért engem nem általában érdekelnek a nemzetközi szervezetek, hanem engem kifejezetten az UNESCO..."Hú, az egy sóhivatal! Lehetne valami komolyabbat?" Jó, mondom, akkor legyen az ENSZ Biztonsági Tanácsa. Bele is kezdtem az anyaggyűjtésbe, amiből sok-sok év után megírtam a szakdolgozatomat is...
R.: Végül is befejezted az egyetemet? Említetted, hogy a szakdolgozatodat megírtad.
S.: Nem, Szegeden nem. A szakdolgozatomat is sok-sok év múlva védtem meg az ELTE-n. Szóval, a negyedik év végén nem jelentem meg számos vizsgámon színházi elfoglaltságok miatt. A Dékáni Hivatal kiértesített, hogy szeptember elején kapok időpontot a le nem tett vizsgáim pótlására. Ám ekkor hármunknak a színpadból lehetőségünk nyílt arra, hogy Varsóba menjünk egy három hetes workshopra Józef Szajna-hoz[8]. Egy pillanatig nem voltak kétségeim, hogy vizsgák-e, vagy Józef Szajna. Így aztán értesítést kaptam arról, hogy bukott tanuló lettem, év ismétlésre kötelezve. Később az ELTE-n próbáltam elintézni, hogy folytathassam a tanulmányaimat. Sikerült.
Mindebből világosan kitűnik, hogy a színház már sokkal fontosabbá vált számomra, mint a tanulás.
Ehhez azért még egy korábbi közjáték is tartozik: a jelek szerint nagyon nyughatatlan természetű ember voltam, amolyan minden lében kanál. Elvállaltam a jogi kari KISZ titkárságot, mert rábeszéltek, hogy jobb, ha én vagyok, mint ha valaki más. Ezt az ember benyalja. Ez az egy év aztán azzal telt el, hogy Vastagh Pali barátom havi rendszerességgel lehívott a Lófarába, ami a Jogi Kar mellett volt (ma a REÖK palota). Annak a földszintjén volt egy talponálló, azt hívtuk így. Ő egy sör mellett tudakozódott, hogy elég érettnek érzem-e magam ahhoz, hogy belépjek a Pártba. Én pedig rituálisan válaszoltam, hogy Palikám, én nem érzem még elég érettnek magam. Ezt végül is könnyen megúsztam. Sajnos, eddigre már nyíltabbá váltak a külső támadások is.
R.: Ezek milyen természetűek voltak?
S.: Jött egy telefon a Rektori Hivatalba. Berendelték az embert raportra.
R.: Hogy tudtál reagálni a kérdéseikre, kifogásaikra. Én úgy, hogy azt mondtam, váltsanak jegyet a Szkénébe, jöjjenek el személyesen a kifogásolt előadásra, keressék meg a rendezőt, az írót,vagy kívánságra beletekinthetnek a szövegkönyvbe - ha volt ilyen -, húzzák ki, amit kifogásolnak, de én ebbe nem szoktam beleszólni. Nem jöttek, nem húztak ki, persze csak „nyíltan" nem.
S.:Jobban foglalkoztattak ezek a problémák, mint hogy megírok-e egy zéhát, vagy sem. Azért ezekben az években csináltunk még néhány nagy előadást. Nem lehet nem említeni a Kőműves Kelement (1974), ami a Petőfi rock utáni nyáron egy táborban, és kora ősszel egy hét eufórikus próba után született meg az egyetemi klubban. Ez hihetetlenül nagyot szólt! Amit abban az Ács Jani és az Árkosi Árpi, meg az éppen aktuális nő (mert a nő többnyire cserélődött) művelt, az felejthetetlen volt. Egyszerűen, nem lehetett levenni a műsorról. Végig játszottuk vele Magyarországot, meg a külföldet is. Több lengyelországi meghívásunk volt, bár ott az elhíresült produkciónk a Petőfi rock lett. Annyira, hogy a nagy mester, Grotowski eljött megnézni bennünket, és beállt a játszók közé. Fényképem is van róla!
R.:Egyre többet vagy Pesten egy olyan időszakban, mikor meglehetősen sok munkakapcsolat alakult ki a JATE Színpad és az UNIVERSITAS között, ahogy ez a Katona Imrével és Árkosi Árpáddal készült interjúimból is kiderül. Volt-e rivalizálás is ebben?
S.: Ha ugyanazon a fesztiválon léptünk föl, riválisok voltunk, de közben eljártunk egymáshoz műhelymunkát adni, meg „kapni". Az nem volt kérdés például, hogy amikor Istit elszekálták Szegedről, rögtön hívták az UNIVERSITAS-hoz is. Mi, az együttesek „mezei" tagjai pedig összejártunk. Ebben az összejárásban a MANÉZS (Miskolc, Lengyel Pál csoportja) és a Stúdió K is benne volt. Fölültünk a vonatra, elmentünk Miskolcra, ott töltöttünk egy hétvégét. Mi megmutattuk, hogyan dolgozunk, és utána a Manézs mutatta be a saját tréning módszerét, meg a készülő Bereményi darabjukból részleteket. Kezdtük délután, és másnap délelőtt befejeztük. A Stúdió K-nál az épülő pilisborosjenői ház volt a találkozás apropója. Érdekelt bennünket az általuk választott út. Hívtak, és mi mentünk akkor is, ha valamilyen kulturális esemény volt náluk. Ez azért érdekes, mert érdekelt bennünket a többiek munkája. Nem voltunk annyira bezárva saját világunkba.
R.: Ma is mintha elindult volna egy ilyen folyamat: az inárcsi KB35, a pápai Teleszterion, a pécsi Apolló, a Soltis Színház és a Radikális Szabadidő Színház, a győri RÉV rendszeresen találkoznak közös műhelymunkára.
S.: Örömteli jelenség ez! Nem csak egymás előadásait néztük, hanem érdekelt bennünket, hogyan élnek, hogyan próbálnak. És nem éreztük, hogy ez ellene menne a létezésünknek, munkamódszerünknek, annak a közösségi színháznak, amit létrehoztunk.
R.: De közben azért az is érdekes, hogy ha néztem ezeket a korabeli előadásokat, azt is éreztem, hogy hihetetlenül magas szakmai színvonalon valósultak meg. Nem azt érezte az ember, amit a Grotowski „utánzóknál" oly gyakran, hogy milyen zabolátlanul, magukat nem kímélve vetik bele magukat az előadásba, izzadnak, testüket a földhöz verik, görcsösen kapaszkodnak egymásba, ami, be kell vallanom, nekem, mint nézőnek sokszor zavarba ejtő volt, inkább eltávolított, mint magába szippantott volna. Amit ti csináltatok, és különösen a Kőműves Kelemenben, az nagyon is meg volt fogva, pontos, kidolgozott volt minden ízében, nem pedig valami gáttalan áradat.
S.: A két dolog: a közösségi színházcsinálás és a szakmai perfekció nem mond ellent egymásnak. Hogy egy hasonlattal éljek, a közösség maga termeli a gőzt, és aztán jön a forma, amitől az munkára fogatik egy gőzgépben, ami az előadás. Ehhez kellettek a „penge" figurák, a mesterek. Ruszt, aki a maga finom, kis módján mindig előrébb kotorászott, s ugyanígy Isti, aki, sajnos, nagyon nagy lépésekkel száguldott át a lehetséges színházcsinálási recepteken, azaz rendezési stílusokon.
És akkor itt ki kell térjek a hetvenhat körüli krízis évhez. Az is hozzátartozik ehhez - és nem csak a kívülről érkező, egyre intenzívebb támadások -, hogy Isti kezdte azt érezni: rendezőként már mindent kipróbált. Amit birtokba akart venni, az megvan, és hogy akkor mit csináljon még. Volt benne egy hatalmas adag tanácstalanság, hogy tud-e tovább lépni. Nem hozta őt zavarba az, ha az UNIVERSITAS felkérte, hogy csináljon nekik valamit, mert pikk-pakk megcsinálta. De pont ez zavarta őt, hogy már tudja, előre tudja, hogyan lehet megcsinálni a dolgokat; elolvas egy darabot, és már tudja, hogy mivel és hogyan fogja működésbe hozni. Az a fajta kísérletezés, ami az ő színházát négy-öt évre meghatározta (az Óriáscsecsemő, az Örök Elektra,a Handke darab, a Petőfi rock, a Kőműves Kelemen, a Thermidor, avagy a hőség hava(ez egy Fekete Sándor szöveg a francia forradalomról), számára tovább már csak úgy tudna mozdulni, ha - akár ahogy a „mester", Grotowski tette - , eldobja magától a színházat. Ez azért egy csapda helyzet volt a csapatnak, és neki is. Tulajdonképpen igaza volt, mert ahová ő eljutott néhány év alatt, az neki a következő tizenöt évre abszolút biztos megélhetést biztosított a profi színházban. Nagyon magabiztosan, nagyon jó előadásokat tudott csinálni; csak már igazából ezek nem érdekelték őt. Ezeket már szakmából meg tudta csinálni.
Ez a válság is ott húzódik a történtünk mögött... És ezzel egy időben támadott nagyon pontosan és céltudatosan a megyei pártbizottság, amikor egy vizsgálatot rendelt el az egyetemi színpadnál, mely arról szólt, hogy Istiék a Kiváló Együttes Díjat (kb.15 000 Ft) nem rendeltetésszerűen használták föl. Bebizonyosodott, hogy a sikkasztás vádja nem igaz, mert a borítékokban, meg a páncéldobozokban jóval több pénz volt, mint amivel el kellett volna számolni. Tehát nem hogy nem loptak, hanem inkább raktak be a közös kasszába. Maga a vizsgálat, ahogy heteken át meghurcolták őket, az nagyon kikészítette a társulatot. Közben az értésükre adták, hogy ha talán az életüket szeretnék megvédeni, akkor jó lenne, ha valahol máshol próbálkoznának színházzal. Nagyon durva támadás volt, és nem csak Isti ellen, hanem a „kultúrosok" ellen is.
R.: Tehát gyakorlatilag szétverték az együttest.
S.: Volt még utána is Egyetemi Színpad, de megtörtént a „közellenség" eltávolítása. Fontos hozzátenni ehhez azt is, hogy a csapaton belül mintha a közösségi színházcsinálás szempontja egy kicsit devalválódott volna. Jöttek különböző lehetőségek: Ács Janit fölvették, egyenesen hívták a főiskolára.
R.: Ahogy Árkosi fogalmazott, az, hogy bizonyos embereket beengedtek a profi szakmába, ez egyfajta kiherélési módszernek is tekinthető. És többségük ott is bizonyítani tudott - egy ideig. Aztán ki így, ki úgy, hozzáidomult a színházüzemi működéshez.
S.: Ács Janiról azt tudom mondani, hogy tulajdonképpen szerencséje is volt azzal, hogy Kaposváron megcsinálhatta a Marat halálát. Ő a szegedi típusú színházcsinálást zárta le ezzel a nagyszerű előadással.
R.: Te merre jártál ezekben a szomorú időkben?
S.: Még az a mondat hiányzik innen, hogy amikor Istiék elmentek, akkor Árkosi Árpádra bízták az együttes művészeti vezetését, és rám a menedzseri teendőket. Árpád már korábban létrehozta a JAKAB-ot, ezt az abszurd humorra specializálódott, különös egyetemi kabarészínházat.
R.: Ami számomra továbbra is bírt akkora vonzerővel, hogy felüljek a szegedi gyorsra miatta. Csak Sándor György humorához fogható az, amit Árpádék műveltek ott a JATE Klubban. A józan ésszel felfoghatatlant kísértette az ő humoruk. Ezzel a humor-minőséggel jóval később az Utolsó Vonal előadásain találkoztam újra.
S.: Természetesen, a dolgok tehetetlenségi ereje miatt még Ács Jani és Paál Isti távozása után is tudott működni az együttes, mert ott volt Árkosi. Én is kiélhettem a szervezéssel kapcsolatos mániáimat, miközben persze játszottam is a JAKAB-ban. Ekkorra azért már kiderült, hogy a társulaton belül vannak ilyen-olyan érdek- és ízlés különbségek. Néhány emberrel egyre komolyabb ütközéseim voltak. Ráadásul belekeveredtem egy későn elszámolt pénzzel kapcsolatos ügybe. Mint a darazsak, estek nekem bizonyos emberek a csapatból. Ekkor azt mondtam magamban, hogy hát ez akkor eddig tartott. A társulat már amúgy is kezdett „nem létezni", lassan mindenki befejezte az egyetemet. Magam is már félig-meddig Pestre tartottam. Anyám is oltogatott, hogy egyedül Pest az, ahol élni érdemes. Néhány barátom segítséget kínált. Az ELTE jogi kar is hozzájárult, hogy befejezzem a tanulmányaimat. De a katonaság megint közbeszólt. Tudniillik, ha valaki akkoriban abbahagyta a tanulmányait, azt újra beránthatták még 13 hónapra. Én, ugye, abbahagytam, utánam is nyúltak. El is vittek.
R.: De már őrmesterként vonultál be?
S.: Igen, de ehhez azért kellett az is, hogy a Dékáni Hivatalból, valamelyik „jóakaróm" lejelentse nekik, hogy Solténszky elvtárs abbahagyta a tanulmányait, és most gyanús színházi ügyekkel foglalkozik. Elvittek Mezőtúrra, ami aztán egy operett történet lett végül, mert én lettem az ezred kultúrtisztje. Csak munkaidőben kellett egyenruhában lenni, utána civilben fölszálltam a vonatra, és jöttem udvarolni Budapestre, hajnalban meg vissza az első vonattal.
R.: Ott sem tétlenkedtél- gondolom.
S.: Próbálkoztam, de azért ez nem egy egyetemi előfelvételisekből álló csapat volt. Nehezebben lehetett meggyőzni őket, hogy van értelme egy gitárral kiállni, és énekelni, vagy verset mondani. A kulturtiszt elsődleges feladata nem is ez volt: számon kellett tartani, hogy hány lemezjátszó, televízió van, azok milyen állapotban vannak, meg az ünnepségek rendben folyjanak. Továbbra sem szakadtak meg a kapcsolataim az amatőr színjátszással. Leszerelésem után, fél évig Fodor Tamáséknál tartottam tréningeket az újaknak, mert a Woyzeck után frissíteni akart. Az amatőr színházasok utánam nyúltak. Éreztem, hogy van egy olyan tudásom, amire igény van. A tréningről, amit annak idején elkezdtünk az Istivel, éppen most lesz könyv. Idén ősszel adja ki a Zentai Magyar Művelődési Intézet.
R.: Tehát a katonaság után már benne voltál abban a körben, akikre számítottak, ha amatőrszínházról volt szó, legyen az képzés, kazincbarcikai fesztivál, vagy egyszerűen csak véleménykérés.
S.: Hívtak is, de mentem magamtól is, ha valami történt. Még a mezőtúri katonaság alatt is hívtak Kazincbarcikára. Kellettem a fesztiválnak idegen nyelvű műsorközlőként. Megdumáltam, hogy engedjenek el.
Szoktam úgy fogalmazni, hogy a '90-es évek elején tértem vissza az amatőrszínházhoz, de valójában mindig jelen volt az életemben, annak ellenére, hogy egy színházon belüli szakmában igyekeztem meggyökerezni. Az amatőr színház, legalább is annak a krémje hívott, vonzott, ott voltam, dolgoztam velük, írtam róluk. De valójában a '80-as évek inkább az új, választott szakmámban való meggyökerezésről szólt.
R.: Ekkoriban kerültél a Magyar Rádióhoz.
S.: Egy pillanatra vissza még Paál Istihez. Amikor már Szegeden tényleg szétesett minden, és lehetett tudni, hogy mindenki megy a maga útján, akkor volt egy beszélgetésünk Istivel. Ő megerősített abban, hogy színésznek én nem vagyok elég jó. Ezt én is tudtam. Arról nem beszéltünk, hogy rendező lehetnék-e, de azt tanácsolta, hogy „A színházzal kapcsolatos ismereteidet valahogy hasznosítsd, öcskös!" Aztán véletlenek sorozataképpen kerültem a Rádióhoz. Egy hirdetésben bemondót kerestek, jelentkeztem, föl is vettek azonnal. Pár hónap alatt igen népszerű lettem, rengeteg „fiatalos" műsort vezettem pl., a Nosztalgia hullám-ot, Elvis Presley életművét mutattam be.
R.: Megszerették a szép orgánumodat.
S.: Élőbeszéd szerűen tudtam pontosan, érthetően, jól és ha kellett, gyorsan is beszélni - angolul is. De ez a bemondóság azért engem nem elégített ki. Egyre jobban izgatott, hogy volt ott a házon belül egy olyan osztály, amit úgy hívtak, hogy dramaturgia. Bekopogtam, épp ahogy annak idején a Nemzetközi Jogász Tanszékre, hogy én Első Solténszky, itt vagyok, és bár most bemondóként dolgozom, de komoly színházi múlttal rendelkezem. Próbáljatok ki dramaturgként! A két világ közötti átjárás kulcsa a Rádiószínház vezetőjénél, Lékai Ottónál volt, aki nem azt kérdezte, hogy hány bölcsész diplomám van, kik a pártfogóim, hanem rögtön azt mondta, hogy „Jó, kipróbálunk." Darabokat adott, hogy írjak róluk lektori jelentéseket. Tetszettek az elemzéseim. Nagyon hamar kaptam próbamunkát, egy bolgár színművet (Ivan Radoev: Az emberevő című darabja). Talán, éppen leadtam már az ebből készült rádiójáték-forgatókönyvet, amikor dramaturgi állást ajánlott föl számomra.
Ez volt életemben az utolsó olyan alkalom, amikor naivitást mímelve, úgy tettem, mintha nem tudnám, hogy hogyan kell egy ilyen dologba belekezdeni. Ekkora azért már tudtam, hogy mások ezt úgy csinálják, hogy szólnak a pártbizottságon, szólnak az akadémián, hogy kerülőutakon jönnek a beajánlások.
R.: Ezzel a lépéssel már bekerültél a magyar színházi élet egyik privilegizált intézményébe.
S.: Igen, ez egy profi műhely volt. Rengeteg dolgom, feladatom is lett ebben az akkor még nagy létszámú stábban. Én tartottam a kapcsolatot a Színházművészeti Szövetséggel. Fel volt osztva köztünk, hogy ki, milyen színházakat látogat rendszeresen egy esetleges közvetítést előkészítendő. Járhattam az előadásokra, ahová csak kedvem támadt, méghozzá szolgálati autóval. A színházak meg boldogan fogadtak. Rengeteg színházi barátság kötődött ezekhez az utazásokhoz már a legelején.
No és alig kezdtem el rádiós dramaturgi életemet, amikor jött az első színházi hívás egy produkcióhoz, amit épp a Szkéné fogadott be. Ez pedig a Nézz vissza haraggal(Dühöngő ifjúság) című Osborne darab Nyakó Julival, Csorba Sándorral, Újlaki Dénessel, Bognár Jánossal, Varga Katával (bemutató: 1984. március).
R.:És akkor már lehetett ilyen „projekt" előadásokat létrehozni?
S.: Ez volt az egyik első. Édesipari cégek támogatták a produkciót azzal, hogy cukorkás bolt is volt a Szkéné előterében, ahol JimmyPorter cukorkát árult.
R.: Ha most összeveted a két szférában zajló életed, az amatőrszínházas Solténszkyét a rádiószínházassal, akkor hová billen nálad a mérleg, ha billen egyáltalán?
S.: A rádió nagyon más világ volt minden addigi tapasztalatomhoz képest. Szerencsére nem kellett illegetnem magam, bájolognom, hogy be- és elfogadjanak. Inkább az volt nehéz, amikor velem szemben alkalmazták ezeket a mű mosolyokat és csábtáncokat egy-egy írás bemutatásáért, vagy egy-egy szerepért.
R.: Nem könnyű ellenállni az ilyen megkörnyékezéseknek.
S.: Én ezeket valahogy megúsztam. Úgy tettem, mintha nem léteznének. Nyilván, szerencsém is volt ebben a dologban, de többnyire elkerültek engem ezek a mézes-mázos, bájos szavak. Azt a trükköt alkalmaztam, amikor kényes állásfoglalásra kényszerítettek, hogy „Bocs, de majd a főnök.", vagy „Bocs, de én nem vagyok elég, kell egy rendező is, aki beajánl." Azért kb. tizenöt évig csak szerényen meghúztam magam a sarokban dramaturgként a már elfogadott, éppen készülő produkciókban.
R.: Aztán főnök, művészeti igazgató lettél a Rádiószínháznál.
S.: A harmincból az utolsó nyolc évben. De maga a váltás, vagy inkább a párhuzamosság nem okozott törést, és azért nem, mert én Istitől is - a színházcsinálással kapcsolatban - azt tanultam, hogy a legfontosabb a kérlelhetetlen szakmaiság, hogy a lehető legjobbat, mindig a lehetséges legjobbat kell kihozni szövegből, emberből, akármiből. Minőség ügyben is megkaptam a „kiképzést". Isti társaságában, meg nélküle is szerencsém volt bejárni a világ fesztiváljait néhány év alatt. Nekem a színházi egyetemem a fesztiválok voltak. Láttam ötven-hatvan, akkor a világ élvonalához tartozó színházi előadást. Mint ahogy a rádiós művészetben is szerencsém volt évente a nagy fesztiválokon találkozni a csúccsal... A rádióban is megtaláltam az igényesség, a minőség iránti elkötelezettséget, a mindennapi munkában is.
R.: Ezek szerint, szerencsés embernek mondhatod magad, már ami a pályafutásodat illeti.
S.: Nagyon is! Kilencvenben kaptam egy hívást egy Kristóf Péter nevű fiútól, aki akkor, sok egyéb mellett, a Klotild Ligeti Színházat csinálta, hogy egy csapat fiatallal menjek Dublinba egy Youth Theatre Encounter elnevezésű műhelyfesztiválra. Rájöttem, hogy nagyon kell nekem az, hogy fiatalokkal, nem hivatásosokkal dolgozzak. Mert azért akármilyen szép és jó a rádiószínházi munka, maga a műfaj, mint a film is, halott műalkotásokat termel. Akármilyen tökéletes, ami elkészült az már mindig olyan marad, merthogy már „fölvettük". Addig préseltük a színészt, amíg ki nem jön belőle, amit látni/hallani szerettünk volna. Ez nem színház, akármennyire rokon is. Lényegét, hatásmechanizmusát tekintve, nagyon közel áll hozzá, de még sem az. Ezt az állandósult hiányérzetemet pótolta az élő színház, különösen az amatőrszínház. Ami nem műmosolyokkal van tele, hanem valódi szenvedéllyel, élettel.
R.: Az amatőröknél, még a rosszabb előadásokban is,erősebben jelen van a spontaneitás, érezhetőbb a személyes érintettség, egyáltalán, az élet szabad árama, a „lepjük-meg-magunkat-is" gesztusa, mint a legtöbb hivatásos előadásban. Mikor kértek fel kazincbarcikai válogatónak?
S.: '94-ben első ízben, aztán 2012-ig minden második évben.
R.: Hogy tudtad feldolgozni a rádióból való eltávolításodat?
S.: Annak nagyon örülök, hogy nem kell ott lennem a mai közmédiában. Nem kell vívni a mindennapos harcokat. Nem kell egy általam megszokott, és nagyra tartott minőségbiztosítási rendszeren kívül dolgozni.
Ha nagyon őszinte vagyok, akkor máig nem tudtam földolgozni. Az élt bennem, hogy én onnan fogok nyugdíjba menni. És bírnám is még a gyűrődést, ha úgy kéne dolgoznom, ahogy régen dolgoztunk. Nekem mindennapos dolog volt, hogy olyan minőségű hang-munkákon dolgozom, mint a most cannes-i nagydíjas Saul fia hangja. Nem feltétlen rendezőként. Azt csak később kezdtem.
Igaz, már az elején, a Rádió akkori főrendezője, Bozó László előállt azzal, hogy ha már elkészítettem Wedekind: A tavasz ébredése rádiójáték-szövegkönyvét, akkor miért nem rendezem meg én magam. Hebegtem, habogtam. Jó, akkor legyen Csizmadia, most végez a főiskolán. Így megúsztam, hogy már rögtön az elején bizonyítanom kelljen. De nem telt el néhány év, már azt éreztem, hogy nekem is menne a dolog...És ez nem egy dehonesztáló kijelentés akar lenni, mert sok kiváló rendezővel dolgozhattam együtt Székely Gábortól Gothár Péterig szinte valamennyi nagy színházi- és filmrendezővel. Rengeteget tanultam tőlük. Az első rendezői munkán végül is túlestem. Meg is szívatott a drága Garas Dezső. Lehetett tudni, hogy ha első bálozót lát, akkor azt majd szívatni fogja. De én erre fölkészültem. Kulka János játszott még benne, akivel gyerekkora óta jó barátságban vagyunk. Pont ő egyensúlyozta ki a Garas akcióit, aki amikor már látta, hogy következetesen képviselek valamit, akkor már kevesebbet próbálkozott mással. Aztán elkezdtem rendeztem színházban is. Mostanra inkább már rendezőnek tartom magam. Ha hívnak, rendezni hamarabb hívnak, mint dramaturgnak. Dramaturgként egyetlen szerződést kaptam az öt év alatt. Most dolgozom a következőn. Ugyanaz az igazgató kérte tőlem a második munkát is, Pataki András.
Az interjút készítette Regős János 2015 májusában
Solténszky Tibor
dramaturg, rendező, művésztanár /önéletrajz/
1953-ban születtem. Gimnáziumba Debrecenben jártam (Tóth Árpád Gimnázium), ahol a Magi István vezette diákszínjátszó együttes tagja lettem. A szegedi JATE Állam- és Jogtudományi Karán kezdtem egyetemi tanulmányaimat 1972-ben. A színjátszás, a színház vonzásába kerülve pár év után a jogot abbahagytam, a Paál István vezette Szegedi Egyetemi Színpad színésze, majd diák-vezetője lettem; velük eljuthattam a kontinens jelentős progresszív színházi fesztiváljaira (Wroclaw, Nancy, Parma, Villach, Belgrád, Zágráb, Lódz stb.); tanultam Józef Szajna híres Stúdió Színházában, JerzyGrotowski Laboratórium Színházában; később színésztréninget vezettem szerte az országban. A nyolcvanas évek elején rövid ideig dolgoztam a Stúdió K-ban is.
A rádiós
Bemondóként kerültem a Rádióhoz 1978. december 1.-én. Hangom sokáig hallható volt számtalan rádiós és televíziós műsorban.
1982. január 1.-től a Rádiószínház dramaturgja, 2003. január 1.-től megszűnéséig, 2011. június 30.-ig, vezetője voltam. Több mint háromszáz kortárs magyar és külföldi darab bemutatóját jegyzem dramaturgi, írói vagy rendezői minőségben.
Legfontosabb rádiójátékaim: Kékszakáll (Max Frisch kisregényéből), Pogány tűz (Kodolányi János színdarabjából), Az üzlettárs (Joseph Conrad nyomán), Sába királynője (Szomory Dezső színművéből), Senkise (Jerzy Andrejewski poszthumusz regényéből), Az aranyecset (Nemes Nagy Ágnes meseregényéből), a Szalmabábuk lázadása (Páskándi Géza regényéből), A kétfejű fenevad (Weöres Sándor drámájából). Fontosabb rádiórendezéseim leginkább kortárs szerzők művei: Andrejewski, Erdős Virág, Papp Zoltán, Pataki Éva, Páskándi Géza, Péterfy Gergely, Thuróczy Katalin, Toepler Zoltán, Vajda Miklós, Vathy Zsuzsa, Vörös István és mások.
Évekig riportere, jegyzetírója, olvasószerkesztője voltam a Rádió szakmai lapjának, a Pagodának. Hat évet dolgoztam az EBU (European Broadcasting Union: az európai közszolgálati rádiók és televíziók szervezete) rádiódráma szakértői csoportjában.
A színházi ember
Színházi dramaturgként dolgoztam Miskolcon, Egerben, Újvidéken, a budakeszi Kompániával, Celldömölkön, a szlovákiai Komáromban, Budapesten a Vígszínházban, a Szkéné Színházban, a Pinceszínházban, a Katona József Színházban, a Budapest Bábszínházban, a Traingspot társulattal a Bakelitben, és az Egyesült Államokban (Portland, Oregon, Artists Repertory Theatre)...
Jó ideje írok is színpadra. Játssza munkáimat több budapesti, vidéki, határon túli társulat. Jelentősebb színpadi munkáim: Friedrich Dürrenmatt nyomán: Pillanatkép egy bolygóról (Újvidék), Móricz Zsigmond nyomán: Lúdas Matyi (Rigó Béla verseivel, Darvas Ferenc zenéjével - Egri Gárdonyi Géza Színház), John Updike regényéből: Eastwicki boszorkányok (GNM Színistúdió, Keleti István Művészeti Iskola - Kolibri Színház), Tranzit. Váró (Panboro Színház), Édes Anna (Komáromi Jókai Színház, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház), József (Káva Színházi Nevelési Társulat), Toldi (Jibraki Színház), A gyáva kistigris (Budapest Bábszínház), A nők hatalma, A mandragóra (Soltis Lajos Színház), Vargánya apó csodái (Honvéd Táncszínház).
Rendezek is: a '90-es évek közepén nagyon szép verslemez-sorozatom volt kapható a boltokban; a Soltis Lajos Színházban (Toepler Z.: Ó Moliére, A nők hatalma, Mandragóra, Erdős Virág: Pimpáré és Vakvarjúcska...); nyári kurzusokon (A merénylet, Hambipipőke,Depi, Ámor és Psziché, Karvai Orfeum, Magyar staféta, Ovibrader, Pentheszileia, Leonce és Léna, Szépet fogtok álmodni, stb.); felolvasó színházi előadásokat Pécsett és a budapesti Nyitott Műhelyben; a Honvéd Táncszínházban (Vargánya apó csodái); a Zentai Magyar Kamaraszínházban (Molière: A fösvény), MU-Színházban (Garaczi: Ovibrader, Trainingspot Társulat).
Tanár és más...
Szubjektív hangvételű esszéim, tárcáim főleg a Zsöllye c. színházi lapban és a Játékos-ban jelentek meg. Tanítok dramaturgiát, színészmesterséget, több helyen is. Nyári kurzusok tanára, vezetője, alapítója vagyok közel húsz éve... Fiatalok százaival kedveltettem meg a kortárs drámairodalmat... Több képzési projektben partnere voltam a Londoni Nemzeti Színháznak, trénerként foglalkoztatott a belga király alapítványa (King BaudoinFoundation). Számos nemzetközi szakmai hálózatban voltam/vagyok aktív: ITI, Brouhaha, Interplay, Fence/Writernet, aita/iata.
A Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala Szerzői Jogi Szakértői Testületének tagja.
Filmes múltam szerényebb: a rendező, Kjell Grede személyes asszisztense a Jó estét, Wallenberg úr c. svéd-magyar filmben, egy filmnovella (Mindhalálig operett), pár kisebb-nagyobb filmszerep (Max - Régiségkereskedő, 56 villanás - Rendőr főtiszt, Chico- utas). Társszerkesztője és riportere voltam egy dokumentumfilmnek a hazai "másszínház" gyökereiről (Kisszínpadon nagy színház). Fazekas Bence Hajnóczy-filmjének és a Márta meséi c. animációs sorozatának dramaturgja.
[1] Magi István: (1944-2014) tanár, a Csokonai Színház igazgatója, a kulturális tárca színházi főosztályvezetője
[2] Bácskai Mihály: (1929-2007) a szentesi Horváth Mihály Gimnázium drámatagozatának alapítója
[3] Keleti István: (1927-1994) színházpedagógus, rendező, színigazgató, a Szkéné és a Pinceszínház alapítója
[4] Mezei Éva: (1929-1986), rendező, színházpedagógus
[5] A Szegedi Tudományegyetemet akkor még József Attila Tudományegyetemnek hívták. Közkeletű rövidítése volt a JATE.
[6] Ács János: (1949-2015) rendező, színész
[7] Az együttes egyik tagjának beceneve.
[8]Józef Szajna: (1922-2008) Lengyel író, képzőművész, díszlettervező, rendező
