Interjúk

Varró Dániel a költői szerepekről

 

A József Attila-díjas költőnek csaknem tíz év után jelent meg újabb, felnőtteknek szóló verseskötete, a Mi lett hova? A köztes évtizedben a poétának született három kisfia, írt gyerekverseket, mondókákat, és műfordított. Varró Dániel lírai könyve ironikus, játékos számvetés, morgolódó létösszegzés. A szerző azt mondja, még készül a főművére, amely egy pókereposz lesz. A kártya ugyanis az élet játékaira is megtanít.

- Nemrég rendhagyó iskolai irodalomórán mesélt a diákoknak Csokonai Vitéz Mihályról, aki otthon, a szekrényben ülve várt az ihletre, a múzsa csókjára. Önnek is vannak hasonló praktikái?

 

Fotó: Kovalovszky Dániel

- A legenda szerint Csokonainak tényleg volt egy nagy ruhásszekrénye, ahová még egy kisasztal és szék is befért, és az ajtót is magára csukta. Teljesen el tudom hinni róla. Amúgy én is nagyon zárkózott vagyok, a telefont sem szeretem felvenni, inkább e-mailen kommunikálok. Van ugyan otthon külön szobám, de ha dolgozni szeretnék, jön a három kisfiam, hogy ők is dolgoznának. Így hát olykor elbujdokolok a festőművész sógorom műtermébe. Ott van egy üres szoba, ahol írhatok. Különös ihletszerző prakti­­káim nincsenek. Annak idején, amikor fiatal voltam, és lelkes, még könnyen jöttek a versek. Mára kicsit berozsdásodtam.

- Ha létezne ihletkapszula, boldogan bevenné?

- Vicces kérdés, nem is tudom hirtelen elképzelni... Amúgy engem is nagyon érdekel, hogy mások hogyan bajlódnak az ihlettel. Születtek erről mindenféle paródiák is. Karinthy Frigyes például egyik írásában azt ajánlotta: a Magyar Tudományos Akadémia hozzon létre költőkínzó helyeket, ahol módszeresen gyötrik szegény poétákat, mivel a szenvedés a legfőbb ihletforrás. Olvastam olyan költőről is, aki meztelenül ült az íróasztalánál, mert ez inspirálta. Akadnak mindenféle furcsaságok. Például egy amerikai író reggel, ébredés után tudott a legjobban írni. Majd visszafeküdt aludni, és amikor újra felébredt, ismét ragyogott az ihlettől. Ezzel a módszerrel naponta két alkotói reggele lett. Persze ezt csak akkor lehet megcsinálni, ha az ember nem szorul rá más pénzkereső foglalkozásra.

- Ha valaki költészetből akarna ma megélni nálunk, körülbelül úgy nyomorogna, mint egykor József Attila?

- Alapból ez a helyzet. Nem ismerek olyanokat, akik csak versírásból megélnének. Bár pont én nem nagyon panaszkodhatom. A könyveimet szeretik és veszik az olvasók, sokfelé hívnak irodalmi estekre. A Túl a Maszat-he­­gyen­­ből színházi bemutatók születtek. Emellett sokat fordítok, gyerekkönyveket, drámákat, musicaleket. Szerencsére ez sem áll távol a lírától.

- Rendhagyó irodalomóráján arról is beszélt: noha észre sem vesszük, körbevesz bennünket a líra. Mire gondolt?

- Engem főleg a vers formai, nyelvi része érdekel, s ha az ember figyel, sokféle érdekességgel találkozhat a mindennapokban. Ezt korábban már Weöres Sándor is felfedezte, és Az éjszaka csodáiban meg is írta: „A cégtábláról furcsán szökken a pentameter-sor elő: Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő." Karácsony előtt például egy étlapon ezt olvastam: pontypatkó hallében. Hát nem gyönyörű- Akár Weöres Sándor Száncsengőjében is lehetne ez a sor. Az egyik Boci csokira pedig azt nyomtatták: tejcsokoládé sárgabarack- és kekszdarabokkal. Hibátlan hexameter. Különben a buszokon, villamosokon elhangzó párbeszédek is tele vannak lírával: egy csomó új szlenget hallok, az emberek csodás képzavarokban beszélnek. Abszolút költői anyag lehetne ez is.

- Azt nyilatkozta, a Túl a Maszat-hegyent a magában élő infantilis gyereknek írta. A Mi lett hova- kinek szól?

- Ezt is magamnak írtam, a bennem lévő morgolódó felnőttnek, aki idén már negyvenéves lesz. A 2007-ben megjelent Szívdesszert óta lényegében csak gyerekverseket, mondókákat írtam. Igazából a gyerekeim voltak a legfőbb ihletőim. De közben született néhány felnőttverskezdemény is. Évek óta készültem arra, hogy ezekből kikanyarítsak egy kötetet, de úgy éreztem, három kicsi gyerek mellett luxus alanyi költőként önmagammal foglalkozni. Meg aztán sok kritika is ért, és egyre nőtt bennem a szorongás: vajon egy új könyvhöz ki mit szólna?

- A kötet egyik versében le is hordja azokat a konzervatív olvasóit, akik felolvasóestek végén szemrehányást tesznek, amiért csúnya szó szerepel a költeményben. Ez tényleg előfordul?

- Elég gyakran, és engem bosszantanak a költészettel szembeni elvárások. Van, aki azt várja el, hogy a költő vátesz legyen, hazafias szólamokról zengjen. Mások azért bíráltak, hogy a verseim csupán öncélú formajátékok, de hol marad a mély mondanivaló, a világfájdalom- Nem tartom ezt sem jogosnak. Az angol lírában komoly hagyományuk van a formaközpontú, könnyedebb, ironikus verseknek is. Hozzám ez áll közel. A Szívdesszert után megsemmisítő kritikát is kaptam egy olyan irodalomtörténésztől, akit nagyon tisztelek. Ezért is gondoltam: jobb, ha egyelőre műfordítok és maradok a gyerekverseknél.

- De ebből is botrány lett két éve. Tankönyvben is megjelent a Hat jó játék kisbabáknak című verse. Akadtak, akik felrótták: arra biztatja a gyereket, hogy a konnektorral játsszanak. Abszurd sztori. Megviselte?

- Visszagondolva, inkább jót tett nekem ez az ügy. Nagyon erős volt bennem korábban a megfelelési kényszer, olyan verseket akartam írni, amiket mindenki ért és szeret. Azt hittem, létezik olyan, hogy „vers mindenkinek". Ez a botrány ébresztett rá arra, hogy úgyis mindig lesznek olyanok, akik szándékosan vagy butaságból félreértenek. Csakis saját magam mércéje lehetek: arról kell írnom és úgy, amiről és ahogyan nekem tetszik. Engem pedig leginkább az foglalkoztatott: az ember negyvenévesen óhatatlanul leltározni kezd. Számvetést csinál. Egy korombeli rendes költőnek létösszegző verseket, ars poeticát, hitvesi verseket illik írnia. Hát én is megpróbáltam, de nem tudok kibújni a bőrömből: elég játékosra sikerültek ezek is.

 

(Előhang)

Tízmilliárd csillaggal és holddal
fél ötkor allin ment az éjszaka,
pár hullócsillag szétgurult az égen,
és nem volt ennek semmi célzata -
egy házfalon, egy pillanatra úgy tűnt,
elhalt remények árnya villan át,
mik orrukból nem tudták ellegyezni
a szégyenérzet gíroszillatát,
s az éjjelnappalislány észrevette,
hogy hüvelykujja körmén már kopik
a rózsaszínű lakk, midőn a hajnal
első sugara vásárolt ropit -
az időmúlás zacskózizegése
zörgő kukásautóvá reggelült,
így hát a költő, költeménye tárgya
egy kávéházba álmosan beült.

 

- Versei inkább műfajparódiák, de átlengi őket valamiféle hiányérzet is. József Attila nyomában írja: „Harminckét év elslattyogott / nem történt semmi nagy dolog / kis ez / kis az." Miféle nagy dolgokat hiányol?

- Inkább az izgatott, milyennek képzelik mások a költőket. Pár éve megkeresett egy férfimagazin, egyik sorozatukban egzotikus foglalkozásokat mutattak be. Például túsztárgyalót. Úgy gondolták, a költő is hasonló extrém figura, és engem választottak ki ezt demonstrálni. Igyekeztek szaftos történetet kiszedni belőlem, hiszen arra számítottak, a poéta minimum szifiliszes és hősi halálára készül. Mély csalódást okoztam nekik.

- De a viccen túl: mondjuk cserélne sorsot József Attilával, ha ön írhatná meg a Nagyon fájt- Lenne Radnóti a Razglednicákért?

- Ha komolyan belegondolok, valójában ez nehéz kérdés. Nem könnyű a választás. Eszembe jut erről egy Agatha Christie-regény, egy festőművészről szólt, aki megfestette a szeretője képét, aztán a nő megölte. Kihallgatott ugyanis egy beszélgetést, amelyben a festő elárulta valakinek: nem fogja otthagyni a feleségét, de ezt nem akarta a szeretőjének megmondani, mert érezte, hogy a kép, amit róla fest, a főműve lesz. És neki ez a legfontosabb. Nekem ez azt példázza: ha a művész az örökkévalóságnak alkothat, az számára mindennél fontosabb. Akár az életénél is. Azt hiszem, ez egy kicsit bennem is ott van. Ha valaki garantálná, hogy fönnmarad a versem, meghatározó lesz a magyar irodalomban, lehet, hogy elcserélném ezért az amúgy nagyon szerencsés és kényelmes életemet.

- Említette korábban, hogy az igazi főmű még ön előtt áll. Mi lenne az?

- Egy verses regény vagy eposz a pókerről. Ma már ritkán játszom, de korábban szenvedélyesen kártyáztam, sok könyvet olvastam különböző pókerstratégiákról.

- A pókereposz azt is megmutatná, miként lehetne az életünkben is royal flush?

- Az biztos, hogy az életünk, akárcsak a póker, döntésekből áll. Egy partin belül is legalább nyolc-tíz döntéshelyzet van: megadom a tétet, vagy emelek, vagy bedobom. Egyetlen játszmát bárki meg tud nyerni, csupán szerencse kérdése. Ám ahhoz, hogy valaki hosszú távon nyerő lehessen, sorozatosan jó döntéseket kell hoznia. A tehetség hosszú távon derül ki.

- Rímel ez a költészetre is: egyetlen jó verset bárki megírhat. De fennmaradni az irodalomban nehéz.

- Ebben is segített nekem a póker: megtanított arra, hogy nem kell mindig mindenben nyertesnek lenni. Kezdő játékosok követik el azt a hibát, hogy minden partit meg akarnak nyerni. Holott a fontos játszmákban kell győzni, és azokból a helyzetekből, ahol erre nincs esély, ki kell menekülni. A rossz játékos mindent egy lapra tesz föl, és az utolsó pillanatig vár a „megváltó" lapra, ami egyáltalán nem biztos, hogy bejön. Nem szabad túlvárni. Időben el kell dobni, ami akadályoz. Én is nagyon nehezen tudtam nemet mondani, s hogy bátor legyek azzal foglalkozni, amiben jó vagyok. El kellett engednem a megfelelési kényszereimet, hogy megírhassam a Mi lett hová?-t. Most, hogy kész, nagy kő esett le a szívemről.

- A póker kockázatvállalásra is tanít. Ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni, olykor rizikót kell vállalni. Voltaképp ön is kockáztatott, mikor vállalta, hogy Hajós András Dalfutár című műsorában az egyik számhoz dalszöveget ír.

- Színpadi zenés produkciókhoz írtam már szöveget, de ott voltak instruk­­ciók. A Dalfutárnak viszont épp az volt a lényege, hogy nem ismertük egymást. Kaptam egy zenei motívumot, arra kellett szöveget költeni. Nem tudtam, ki a zeneszerző, ki lesz az énekes. Ráadásul a popvilág ismeretlen terület a számomra. Nagyon más közeg, mint amihez szoktam.

- Végül remek szöveget írt egy sikerszámhoz. Lehet, hogy ön mégis csapatember?

- Az biztosan nem vagyok. Utólag nem bánom, hogy vállaltam a feladatot, mert izgalmas volt belelátni, hogyan működik egy teljesen más szakma, s hogy ennyire különböző embereket is összehozhat az alkotás. A magamfajta költőnek, aki a négy fal között dolgozik, persze öröm látni, hogy a szövegéből születik valami. Foglalkoztat a dalszövegírás, szívesen kísérleteznék vele a jövőben is.

- Noha versből megélni nem lehet, a költészet mintha mégis reneszánszát élné. Az Örkény Színház folytatja a klasszikus magyar versekből összeállított előadást, Az anyám tyúkját. Elindították az Élő Költők Társasága videósorozatát, amelyben kortárs költők verseit mondják el az Örkény színészei. Önt is felkérték, s roppant vicces verset írt Epres Attilának. A felvételt rengetegen megosztották a közösségi oldalakon.

- Szerintem is egyre népszerűbb a költészet. Egyébként én nem nagyon értek a Facebookhoz, de ismerőseim azt tanácsolták: tegyek ki az oldalamra cuki képeket a gyerekeimről meg hogy éppen hol járok. Ám azt tapasztaltam, amikor verseket posztolok ki, sokkal nagyobb lett az érdeklődés. Az internet segíthet abban, hogy a vers sokakhoz eljusson. Amikor a pályámat kezdtem, a kortárs költők többsége főleg elvont szabadverseket írt. Az volt a trend, hogy a szöveg legyen minél kevésbé érthető. Egy kritikus például dicsérően írta valakiről: „Versei finoman elutasítják az olvasói megértés igényét." Most viszont mintha a költőknek is fontosabbak lennének az olvasók.

- Kötetében azt is írja: „A líra az ász."

- Persze ez is irónia, de nekem komoly is. Én úgy olvasok verset mintha zenét hallgatnék. Mindig más hangulatokban ringatózom.

(szerző: Sándor Zsuzsanna)