Interjúk

Nem versek, kivégzések

 

Pritz Péter műfordító, aki hasonlóan bohém és éjszakafüggő, mint az, akit immáron tizenkét éve fordít. A világirodalom nagy kívülállójáról, az amerikai irodalom vén kujonjáról, a macska- és klasszikuszene-mániás Charles Bukowskiról beszélgettünk vele.

- Honnan jött a Bukowski-rajongás?

- Szinte egészen a teremtésig kell visszamennünk, ha a Bukowskival való kapcsolatomat firtatja. Egyetemre jártam, az ELTE-re, angol szakra, '91-től '97-ig, mert kicsit elhúzódott. Mindennap az Ajtósi Dürer soron kezdtem - a mai Dürer-kertben -, és valamikor '93 táján a 74-es trolira várva olvastam egy Bu­­kows­­ki-idézetet a Magyar Narancs utolsó oldalán. Baromira megtetszett. Huszonegy évesen, 1994-ben kimentem Amerikába. Korábban jártam már kint rokonaimnak köszönhetően, de akkor még 16, illetve 17 éves voltam. Megfogadtam: amint betöltöm a huszonegyet, visszamegyek meginni egy-két pohár sört.

- Nyilván a kedvenc írója miatt is ment.

- Leginkább a barátnőm után mentem, de mocorgott bennem, hogy jó lenne Bu­­kowskival is találkozni. Akkor még fogalmam sem volt, mennyire morózus és emberkerülő. Los Angelesben aztán abban a Public Libraryben kezdtem el a műveit olvasni, ahova ő is járt rendszeresen. Az volt a második otthona. Néha az első. A Vegyes felvágott című kötetben hosszú verset is szentel a főkönyvtárnak elég az álom címmel. „...valószínűleg a régi könyvtárnak köszönhetem, hogy nem lettem öngyilkos vagy bankrabló, feleségverő vagy motoros rendőr..." - írja. Szóval, ott vettem először kezembe Bu­­kowski-könyvet: a Nőket. Amikor a végére értem, láttam, hogy valaki beleírta: „Charles Bukowski elhunyt San Pedróban 1994 márciusában." „Hát, akkor már nem fogunk találkozni" - mondtam magamban. Akkor és ott gondoltam arra először, hogy milyen jó lenne majd egyszer Bukowskit fordítani. Tíz évvel később megcsináltam a Ponyvát.

- A Los Angeles-i könyvtárban tudta meg a halálhírt, Bukowski-könyvvel a kezében?

- Igen, odafirkálták a biográfia végére ceruzával.

 

Pritz Péter Fotó: Bazánth Ivola

- Amerikában a Bukowski-kultusz sokkal gyengébb, mint Európában, nem?

- Ma már talán ez változott, de eredetileg valóban Európából indult róla a legendaszövés.

- Azt írja egyik versében, hogy „kizárólag a kib...tt jó fordítóknak" köszönheti az európai legendaságot.

- Tény: Amerikában sokáig mellőzték, és amikor felfedezték, jó ideig akkor is csak pár százdolláros „sikerig" jutott, meg felolvasóestekig, amelyek akkor jól jöttek neki persze. Aztán az 1987-es Törzsvendég (Barfly) című filmnek köszönhetően futott be, aminek forgatókönyvírója és központi alakja volt. A filmben Mickey Rourke alakítja Bukowskit, ami valljuk be, nem rossz párosítás. A Hollywood című regényét, amit épp most fordítok újra, a film viszontagságos készítéséről és az álomgyár világáról írta. Addigra viszont Németországban már sikeres szerzőnek számított; ott ő amúgy is különösen dédelgetett szerző volt, félig német származása miatt. 1920 augusztusában született Németországban amerikai apától és német anyától.

- Fontos ez egyáltalán az ő esetében? Bukowski olyan személyiségnek tűnik, akinek az identitása maga a hontalanság.

- Érdekes téma ez. Egyrészről így igaz, de amikor lebonyolított egy német-francia felolvasóturnét - amit a Shakespeare ilyet nem csinált című kötetben írt meg -, akkor azért elég szorgalmasan bejárta kiskorának helyszíneit. Andernachban megnézte a szülői házat is, ahol később sokáig a város bordélyháza működött, amit persze nevetve vett tudomásul.

- Akkor inkább kívülálló volt, mintsem identitás nélküli.

- Ha valaminek, akkor amerikainak tartotta magát, de kívülállónak kívülálló volt: minden közegből és kontextusból kilógott elég rendesen - nagyrészt szándékosan.

- A klasszikus irodalmi kánonból is alaposan kilóg. A beatköltők közül és az amerikai szépirodalmi hagyományból is.

- Az ő stílusa lesarkítva az, hogy „úgy ír, ahogy beszél". Nem akarta túlragozni, „túlirodalmizálni" a dolgokat. A lényegre koncentrált, és azt lényegre törően írta meg. A beatköltőktől markánsan elszeparálja, hogy totálisan apolitikus volt. Ő sosem volt „szervezett lázadó", deklaráltan nem tartozott sehova. A nagy ideáktól is mentes volt, nem hitt sem a szeretet forradalmában, sem a forradalomban, sem a világ megváltoztathatóságában. Leginkább a bátorságban és karakánságban hitt, és a nagy adag steakekben, persze.

- Annyi talán összeköti a beatnikekkel, Ginsberggel és Kerouackal, hogy ő is sokat utazott meg hobóskodott.

- Igen, de ő mindig valami meló után ment, és nem az utazás fétise ejtette rabul, vagy mert trubadúr lett volna, hanem mert egyszer itt, másszor meg ott kapott állást. Ilyen prózai okokból fedezte fel az országot, nem misszióból.

- A hozzá kapcsolódó előképnek, vagyis hogy nem volt munkahelye és permanensen nyomorgott, némiképp ellentmond, hogy egy postahivatalban például tizenkét évet húzott le.

- Rengeteg helyen dolgozott minimálbérért - amíg ki nem rúgták. Volt rakodómunkás, mosogatófiú, benzinkutas, teherautó-sofőr, parkolóőr, raktáros. Hogy a postán miképp sikerült megmaradnia tizenkét évig, rejtély, de csak örülhetünk neki, mert ebből született meg élete első regénye, a Posta, amiben ő, vagyis irodalmi alteregója, Henry Chinaski vergődik a postáslét hálójában. Nála amúgy az alteregó nem igazi alteregó, sokkal inkább saját énjének felturbózott változata. Bukowski elmondta, hogy azért élt úgy, ahogy, hogy tudjon miről írni, és persze nemcsak azt írta meg, amit átélt, hanem amit „körégondolt". De úgy vélem, hetven százaléka annak, amit ír, teljesen önazonos, a maradék pedig a vele megtörténtek kiszínezése vagy inkább karikatúrája.

- Bukowski komolyzeneőrült volt. Pedig leginkább Steppenwolfot vagy Stoogest lehet hozzá elképzelni, nem Beethovent.

- A komolyzene fura aláfestője ennek az infernális világnak. Több művében is említi, hogy mennyire szereti a klasszikus zenét. A Nőkben például elég sokszor kitér rá. „Minden éjjel megittam egy fél liter whiskey-t, hat doboz sört, és közben írtam. Olcsó szivarokat szívtam, gépeltem, írtam, és klasszikus zenét hallgattam hajnalig." Nem tudom, honnan jön nála a klasszikus zene szeretete. Lehet, onnan, hogy mivel örökös másnaposságban élte az életét, talán a klasszikus zene volt az, ami a legkevésbé terhelte meg az idegeit, sőt inkább bebalzsamozta Buk létét.

- Közhelykérdés: aki Bukowskit akar fordítani jól, annak ajánlott, hogy maga is bohém életet éljen?

- Nem tudom, mert másként sosem éltem. De azt sem tudom elképzelni, hogy lehetne-e őt húszéves szűz fiúként is ugyanígy fordítani.

- Önnek könnyen megy a fordítás?

- A Trubadúrnál megjelenő újrakiadások előtt mindig átnézem a régi fordításaimat, amelyeket egy évtizeddel korábban követtem el, és itt-ott akad rajtuk javítanivaló. De úgy érzem, a hangot megtaláltam, és szerintem ez a legfontosabb. Viszonylag könnyen fordítom, de ezzel együtt persze sokszor egyetlen szón vagy fordulaton akár fél órát is gondolkodom. Mert pontosan azt akarom visszaadni, amit Buk megírt. Nem akarok megalkudni. Nem akarom túlírni sem. Eszköztárában is azonos akarok maradni vele. Nem fogom azért kerülni a szóismétlést, mert a magyar nyelv szabálya azt kívánja, és nem fogom azért barokkosra venni, mert a magyar nyelv le­­he­­tőségei megadják. Tehát le fogom írni akár egymás után százszor is azt, hogy „mondta", és nem fogom azt írni, hogy „felpattintottam egy sört", ha ő újra és újra azt írja: „kibontottam egy sört".

 

Charles Bukowski

- És a líra hogy jön a képbe Bu­­kows­­ki­­nál? Ez a komolyzene mellett a másik „szélsőség" az életmű körül. E verseket viszonylag későn is kezdte el fordítani.

- Igen, sokáig nem mertem a verseihez nyúlni. Aztán letaglóztak, amikor rájöttem, hogy ezek igazából nem is versek, hanem szinte prózák, afféle novellaesszenciák. Mint a regényeiben és novellái­­ban, a verseiben is nagyon erős képekkel operál, a filmes forgatókönyveknél is kép­­szerűbb művek ezek. Bukowskinak nagyszerű érzéke volt ahhoz, hogy röviden meg tudja adni a koordinátákat, nem kell körülírnia semmit, egyből a cél­­tábla közelébe talál. Ha Bukowski-verseket olvasunk, kössük fel a gatyánkat, mert sok esetben ezek valójában nem is versek, hanem kivégzések.

- Nem nevezhető félős műfordítónak, hiszen nekigyűrkőzött a legendás „magyarítású" regény, Hunter S. Thompson Félelem és reszketés Las Vegasban második kiadásának Vágvölgyi B. András emblematikus fordítása után, ő a szerző barátja is volt. Nehéz küldetésnek tűnik.

- Az elején egy kicsit meg is ijedtem a feladattól, de Szász Zsoltnak, a Cartaphilus egykori igazgatójának, ma a Helikon Kiadó vezetőjének nem lehet nemet mondani, szóval legyűrtem a félelmet és a reszketést, és megcsináltam.

- Hogyan kezdett bele a feladatba? Messzire eltolta magától az eredeti fordítást? Vagy épp, mivel kerülni akarja annak sajátságos fordulatait, éppen hogy alaposan tanulmányoznia kell?

- Az eredeti fordítást szeretem. Vicces, de anno épp Los Angelesből Las Vegasba tartva olvastam; sosem felejtem el, hogy felpillantva a könyvből megláttam egy kamiont, amely az út szélén lángolt a si­­vatagban, a 45 fokos, apokaliptikus kánikulában. Szóval ennél jobb kulisszákat, stílusosabb helyszínt keresve sem találhattam volna a művel és az eredeti fordítással való ismerkedéshez. De azóta eltelt húsz év, és a feladatom nem az volt, hogy az eredeti fordításhoz, hanem hogy az eredeti szöveghez nőjek fel. Mert nagyon nem egyszerű a könyv, valljuk be.

- Kapott is kritikákat a fordításért...

- Igen, például: Thompson „tömör mondatait" nem sikerült visszaadnom, holott a könyvben vannak öt-hat-hét-nyolc soros, hosszú, többszörösen összetett mondatok is. A nehézség inkább az volt, hogy ezek az összetett mondatok értelmezhetőek maradjanak. Ráadásul Hunter S. Thompson visszafogottan értékelve is félbolond volt, úgyhogy nem mindig tudtam teljes bizonyossággal, hogy „mire gondolt a költő".

- Ilyenkor egy kicsit megutálja a szerzőt? Vagy mire elkészül a mű, megbocsátóbbá válik?

- Előfordult, hogy földhöz vágtam könyvet munka közben, de sosem szépírók, csak okoskodó zenei biográfiaírók miatt. Nem szeretem a fontoskodást vagy az olyan szerzőket, akik osztják az észt.

- Említette az előbb: nem szívesen köt kompromisszumot a fordításban. Erről meg eszembe jutott újra Bukowski, aki aztán sosem kötött semmiféle komp­­romisszumot - íróként sem.

- Csak néhány szépírót ismert el, Dosztojevszkijt, Celine-t és John Fantét, talán még Hemingway-t, a többieket különösebben nem tisztelte. Az előbb említett versben is simán leírja, hogy: „néhány író egyáltalán nem volt rám hatással: Shakespeare, G. B. Shaw, Tolsztoj, Robert Frost, F. Scott Fitzgerald..." Nem is nagyon haverkodott írókkal. Egyszer például ugyanabban a hotelben szálltak meg William Burroughs-zal, és össze akarták hozni vele legalább egy találkozás erejéig, ő meg annyit mondott: „kösz, inkább ne".

(szerző: Prieger Zsolt,
forrás: 168 Óra)