Interjúk
Miklósa Erika és Szabó Magda kapcsolata
„Mindent megteszünk a férjemmel, amit egy ideális házaspár megtenne a gyermekéért." - Miklósa Erika
„Szerencsére a »na, itt egy kis taknyos, a tojáshéj még a fenekén, mit keres itt az Operában, mi tanultunk tizenöt-húsz évet« mentalitás mellett is észrevették, hogy ez a kislány aranyos. Így kvázi a szárnyuk alá vettek az akkori nagyok. Ez a mai fiataloknak már nem sokat mond, de a társulati ülésen a jobb oldalamon ült Deli Rózsi, a balomon pedig Simándy József. Korábban vidéki lányként még sosem voltam az Operában."
Lutter Imre: Otthon mi a státuszod?
Miklósa Erika: Én otthon anya és feleség vagyok, nincs művészet és művésznő. Szerencsére olyan a társam, a férjem, aki annyira rendben van magával, hogy szerencsére nincsenek ebből adódó problémák. Neki nem kell rabságban tartania, ő is egy nagyon erős egyéniség. A lelki szabadságom záloga, hogy ő úgy fogad el és úgy szeret, amilyen vagyok. Valószínű ezért működik ilyen jól a kapcsolatunk.
L. I.: Ő civilként ismert meg téged?
M. E.: Az a szerencse, hogy nem tudta, hogy én híres operaénekesnő vagyok. Vagyis igazából nem ismert fel. A saját rokonát sem ismeri fel sokszor... Nagyon jópofa sztorik vannak arról, hogy valaki integet nekünk, és kiderül, hogy az unokatestvére. Szemüveges, szóval egy kicsit ez is közrejátszik. De visszatérve ránk, szerintem ő ezzel nem is foglalkozott. Először egy nagyon extrém helyen, a Varsó utcában egy hidegkamrában találkoztunk. Mindketten rehabilitálódtunk, és készültünk a New York Marathonra. Ott koedukált öltöző van, ahol Erzsi nénitől a férjemig mindenki öltözhet. Szóval készültünk arra, hogy bemegyünk a mínusz száztíz fokba. Nagyon érdekes, hogy először gyakorlatilag ruhátlanul találkoztunk, mert fürdőruhában kell bemenni, és csak a szemünk látszik, mert az arcot le kell takarni, hogy a lágy részek ne fagyjanak meg. Tehát sapkában, kesztyűben és fürdőruhában vagy. Jó másfél órát beszélgettünk, majd miután bemutatkoztam, úgy ragált, hogy hú, ha ezt elmeséli az édesanyjának, akkor biztos azt fogja mondani neki: „Úristen fiam, milyen bunkó vagy, hogy nem ismerted fel a leghíresebb operaénekesnőnket." Az édesapja nagyon szerette az operát, és elképesztő lemezgyűjteménye volt. De ez volt a szerencsém! Mert így engem ismert meg, és nem Miklósa Erikát, az operaénekesnőt.
Gyerekkorában sportolónak készült, aztán az operaházak csillaga lett Miklósa Erika, aki Kiskunhalason született. Az olimpiai álmokat végül egy baleset törte ketté, a hangjára pedig egy családi rendezvényen figyeltek fel. Szinte rögtön felvették a szegedi Liszt Ferenc Konzervatóriumba, ahol a négyéves képzést mindössze két év alatt végezte el. Közben az Operaház egyik meghallgatásán előadta az egyetlen áriát, amit akkor ismert: Mozart A varázsfuvola című operájából az Éj királynőjét. Az előadása sikert aratott, így minden idők legfiatalabb magánénekeseként került a patinás intézménybe. Nemzetközi karrierje ezután sebesen ívelt felfelé, világhírnévre tett szert és bejárta valamennyi kontinenst. A sűrű évek után ma leginkább vidéken érzi jól magát, az otthon nyugalmát férjével és örökbefogadott kislányával, Bibivel élvezi.
L. I.: A gasztronómiában elég jól otthon vagy, miközben rengeteget dolgozol. egy időben az utazás is mindennapos-hetes része volt az életednek. Sosem voltál magányos a folyamatos változások miatt? A szabadidőben inkább társaságra vágytál, vagy egy könyvre, amely fölött kieresztheted a feszültséget?
M. E.: Inkább az egyedüllétet és a könyvet választottam. Nagyon rátapintottál a lényegre, mert az utazásaim során a legjobb társam a könyveim voltak. Igaz, így jóval súlyosabb volt a bőröndöm, mert öt-hat könyvet mindig magammal vittem. Amikor nem volt próba, vagy lefekvés előtt ezeket olvastam. Főleg magyar szerzőket, ezzel próbáltam enyhíteni a honvágyamat. Nagyon erős honvágyam volt, ezt egyszerűen nem értette senki. Az első napon mindig felírtam, hogy az adott helyen hány napot töltök el, és minden egyes nap húztam a strigulákat. Meg a bepakolt könyvekben mértem, hogy milyen hosszú időre megyek. A magyar írók, költők olvasásával még egy jó nagyot facsartam a szívemen. Nagyon szeretem Márai Sándort, a magyar kortárs költők közül pedig Lackfi Jánost, akit van szerencsém személyesen is ismerni. Ő nagyon közel állt, áll a személyiségemhez. Ez a vagány, fáradtan is érthető nyelvezet. Hasonló korúak vagyunk, ezért az észjárásunk is hasonlóan működik. Tudod, ugyanazt a Tévémacit láttuk és kakaós csigát ettük. A honvágyra visszatérve: az, hogy benne volt az önéletrajzomban, hogy a milanói Scalában ösztöndíjas voltam, és ott énekeltem, egy csettintés alatt berepített a nemzetközi operaéletbe. Viszont a legrémesebb két évem is volt, és a legtöbbet ott szenvedtem, mert csak kétszer jöhettem haza egy évben. Húsvétkor és karácsonykor.
L. I.: Pedig Milano még nincs is olyan nagyon messze.
M. E.: Autóval jöttem haza, és képzeld el, amikor sok hónap után először átléptem a határt Rábafüzesnél, egyszer csak kikanyarodott elém egy csónaklámpás Skoda. Egy micisapkás bácsi vezette, a fiával mentek valahova, és ahogy kikanyarodott, nekem ez egy olyan szívdobbanás volt, hogy elkezdtem sírni. Éreztem, hogy hazaérkeztem.
L. I.: Neked többek között Pilinszky költészete is sokat jelentett.
M. E.: Amikor először olvastam Pilinszkyt, nem nagyon értettem. Butának és hülyének éreztem magam. Pedig csak rá kellett érezni a nyelvére, és lelassulni hozzá, hogy az ember mélyen a sorok közé nézzen. Ahogy jöttek a megfelelő tapasztalatok az életemben, egyre jobban értettem, és mindig visszatértem hozzá.
L. I.: Ő lassan írta a verseit: minden egyes sort napokig, hetekig csócsált.
M. E.: Ez érződik is! Amit ő írt, azt lehetetlen gyorsan elintézni.
L. I.: Pilinszky mellett Szabó Magda is fontos szerződ. Aki, ha kell, az ember magányát, ha kell, akkor a társas lényét erősíti fel.
M. E.: Szabó Magdával akkor találkoztam, amikor legelőször utaztam Németországba. Az egy rémületes helyzet volt. Soha nem felejtem el: ott álltam Mannheim pályaudvarán, és azt sem tudtam, mit kell csinálnom, kihez forduljak. Volt egy ügynököm, de 1992-t írtunk, és még mobilom se volt, hogy segítséget kérjek. Álltam, és nem volt ott az az ember, akinek várnia kellett volna. Akkor azt gondoltam, hogy felszállok a következő vonatra, és hazamegyek. De még jó, hogy nem fordultam vissza, mert ekkor ismertem meg a Németországban élő Hamari Júliát, a világhírű mezzoszoprán művésznőt. Most már nyugdíjas, hetven fölött van, a stuttgarti egyetemnek volt a professzora. Szabó Magdát ő adta a kezembe. Most ugrok egy-két évet, amikor egy nehezebb időszakot éltem át, az Operának voltam addigra a tagja, és úgy éreztem, kissé gúzsba vagyok kötve. Németországban még nem éreztem ezt a levegőtlenséget magamban, és Júlia segített, hogy megtaláljam a választ. Azt mondta nekem, hogy olyan vagyok, mint a kék madár, amelynek nagyon fontos a szabadság. Nemcsak a fizikai, hanem a lelki szabadság. Ha én fogságban, légszomjban érzem magam, akkor megsemmisülök, és alkalmatlanná válok mindenre. Legfőképpen pedig nem tudok alkotni. Kaptam is egy kitűzőt, sajnálom, hogy nem hoztam el, pedig ma is megvan. Júlia említette, hogy van egy nagyon jó írónő, Szabó Magda, mert eszébe jutott rólam a Madár című verse. Azért választottam ma ezt a verset, mert ez nagyon sokáig elkísért engem. Ebben a versben minden benne van, amit akkor éreztem, vagy néha most is érzek, amikor repülni szeretnék.
Szabó Magda: Madár
Azt kérdezed, hogy ki vagyok,
micsoda kis lélek vagyok,
ki ablakodon kopogok,
és mint a gránát, tüzelek,
és lengek-ingok-libegek,
és hámba fogom a szelet,
és hintálom a levelet,
összekuszálom a leget,
s azt a suhogó szövetet,
amit a hajnal tereget,
min villogás az erezet?
Vagyok az élő suhanás,
vagyok az élő zuhanás,
lengés vagyok, kerengés,
zengés meg visszamerengés
arra, amiről azt hazudod,
azt hazudod, hogy elfeledted,
ám én megszólalok feletted,
ám én átsuhanok feletted,
megvillantom szárnyaimat,
a selyem kardokat,
melyek átmetszik az eget
és hazugságodat,
és akkor már tudod,
akkor rögtön tudod,
hogy az angyal vagyok,
aki gyerekkorodban
úgy magadra hagyott.
L. I.: Könnyen engedsz közel magadhoz embereket? A férjeddel történt extrém találkából hogyan vált komoly kapcsolat?
M. E.: Az első hivatalos randinkon megkérdeztem Zsoltit, hogyan áll az örökbefogadás kérdéséhez. Azt gondoltam, ha azt feleli, hogy sehogy, akkor barátkozhatunk, de komoly kapcsolat nem lesz belőle. Ő viszont azt válaszolta, hogy: „Bármikor!" A nagymamám nevelőszülő volt, így nagyon közel állt hozzám a téma. Már egész fiatalon úgy gondoltam, hogy ha lesz vér szerinti gyermekem, akkor is szeretnék legalább egy gyermeket örökbe fogadni.
L. I. Amikor vártátok, hogy megérkezzen hozzátok a gyermek, azt szinte várandós anyaként élted meg?
M. E.: Ugyanúgy. Az elhatározástól Bibikénk megérkezéséig körülbelül kilenc hónap telt el. Ugyanúgy volt időm felkészülni, csak ő nem a pocakomban, hanem a szívemben növekedett. Ahogy hazavittük, nekem is volt szülés utáni depressziós időszakom.
L. I.: El sem hinné az ember, hogy ez lehetséges.
M. E.: Én sem akartam elhinni, de így volt.
L. I.: Amikor bekövetkezik egy ilyen élethelyzet, az mennyire hat ki a szakmai életedre? Tudom, hogy neked is volt egy időszak, amikor elment a hangod, kizárólag lelki okokból.
M. E.: Ez pont ekkor volt. A West Side Story matiné előadása volt az Erkel Színházban, ami azt jelenti, hogy délelőtt tizenegykor játszottunk. Én általában elsőként érkezem a műszakkal együtt. Ha tizenegykor van előadás, akkor már nyolckor ott vagyok. Járt az agyamban minden, hogy milyen rossz anya vagyok, most is eljöttem vasárnap délelőtt, és nem otthon vagyok a gyermekemmel, jó feleség sem vagyok, mert nincs kitakarítva. Szóval ahelyett, hogy hangolódtam volna az előadásra, jöttek elő a napi gondjaim. És egyszer csak az M7-esen a mellkasomhoz kaptam, mert éreztem, hogy nincs hangom. Gyorsan felhívtam a művészeti titkárt, aki azt mondta, hogy nagyon korán van még, nincs bent az orvos. Bementem a klinikákra, mert ott valaki felajánlotta, hogy bármikor megnéz, csak szóljak, ha ott vagyok. Odamentem, rám nézett a hölgy, rátette a vállamra mindkét kezét, és azt mondta: „Erika, nyugodjon meg! Maga nagyon jó anya, nagyon jó feleség és fantasztikus énekesnő." Belenézett a szemembe, és annyira látta a kétségbeesésemet, mintha hallotta volna a gondolataimat. Azonnal látta, hogy nincs baj, ez egy pillanatnyi pánikállapot. Ezután pedig bementem a színházba, és csodálatosan énekeltem.
L. I.: Milyenek a családi hétköznapjaitok? Azt a családi légkört próbálod neki is megteremteni, amit neked is biztosítottak a szüleid?
M. E.: Az én szüleim elváltak, de mégis egy mintát követek. Anyukám a második házasságában szült negyvenöt éves korában, amikor nekem is jött Bibi. Mi hárman vagyunk testvérek, a legkisebb tesóm huszonöt éves. Ekkor anyu már teljesen máshogy viszonyult a családhoz, a gyerekneveléshez, mert olyan férfi volt mellette, aki számára a legideálisabb volt. Nekem ez a minta. Ekkor voltam huszonöt éves, és nagy figyelemmel kísértem, hogy Dórival milyen szépen fejlődött az anyu kapcsolata, az ő hármasuk hogyan erősödött. Amikor én megszülettem, pár évig nagyon jó volt anyuék házassága, ami nagyon szerencsés volt, mert az én lelki és érzelmi intelligenciám, stabilitásom biztosítva volt. De a későbbiekben nagyon sok feszültség támadt köztük. Úgyhogy én az anyukám második házasságát próbálom mintaként követni, és mindent megteszünk a férjemmel, amit egy ideális házaspár megtenne a gyermekéért.
L. I.: És mi lesz a lányodból? Operaénekes?
M. E.: Remélem, nem, bár elég hangos... Mindig azt mondja, hogy: „Én olyan akarok lenni, mint te, anya." De nem, mint énekesnő, mert neki az szimpatikus, ahogy én az életemet élem. Szerintem neki nagyon jó képessége és különleges ereje van arra, hogy embereket összeférceljen. Erősen törekszik a harmóniára maga körül, és nagyon jó a békítő szerepben.
L. I.: Ez abból eredhet, hogy egy nehéz szülés nyomán jött a világra?
M. E.: Nem tudom, erről szakemberrel lehetne beszélgetni.
L. I.: Ő halva született.
M. E.: Igen, úgy élesztették újra. Nagyon érzékeny gyermek. Én biztos vagyok benne, hogy tanítani fog. Nem, mint pedagógus, hanem még annál is többet adva az embereknek.
Mi a közös mondjuk Dés László, Sváby András, Balázs Klári, Beregi Péter, Katus Attila és mondjuk Pásztor Erzsi életében? Mindannyiuknál volt egy sorsdöntő pillanat, amikor a vers fontossá vált: Petőfi, Ady, Radnóti, József Attila, Tóth Árpád, Kosztolányi, Pilinszky, Kányádi. Jött egy helyzet, megdobbant a szív és egy vers kimozdította őket a mélypontról, és megmutatta, merre visz az út.
Az itt olvasható beszélgetésrészlet egy apró szelet a Ha szeretsz... című könyvből, amely a Sorok között Lutter Imrével című műsorban rögzített interjúk egy részének újra gondolt változata könyv formájában. A kötet középpontjában a szerelem és szeretet témája áll, ideértve a szövevényes házastársi, élettársi kapcsolatokat, a hirtelen jött fellángolásokat, a reménytelen vágyakat, a családi kötődéseket - a szeretet legmélyebb emberi megnyilvánulásait. Az életutakat követve barátságok, hit, közélet, hétköznapi játszmák, küzdelmek, érzelmek és egyéni tragédiák, fantasztikus helyzetek és kulisszák mögötti pillanatok idéződnek fel, miközben a vendég életében fontos verset és annak szerzőjét, a párhuzamos életutakat is megismerjük.
