Interjúk

Kotán Sándorné Latinovits-díjas versmondó

 

Wiegmann Alfréd: VERSBEN MONDOM EL

Avagy: „Hány verset kell elmondani, hogy az ember Latinovits-díjas legyen?" Interjú Kotán Sándornéval, a Latinovits-díj jutalmazott versmondójával

- A címbeli kérdést tetted föl kedvesen kipirult arccal, amikor leléptél a színpadról a Balatonszemesen megrendezett Latinovits Vers és Prózamondó találkozón a közönség nagy szimpátia tapsa közepette, a 2022-es év Latinovits-díjának átvételekor. No, és számoltad, hányat?

- Nem számoltam, de biztosan nem fér bele a tízes számkörbe. S azért se tudnám megmondani, mert ahogy tanulom a verseket, sokszor el is felejtem őket, aztán újra megtanulom. Meg nehéz különválasztani a közönség előtt elmondott verseket a félhangosan, vagy magamban mondogatott költeményektől. Szóval fogalmam sincs.

- Mi előzi meg ezt a sikert?

- Kotán Sándorné Kránicz Teréz történelem-drámapedagógia szakos tanár vagyok. Dabason élek férjemmel, akivel együtt tanítunk az egyik városi iskolában, a Gyóni Géza Általános Iskolában. Három felnőtt gyermekünk van, akik házastársaikkal élik önálló életüket. A vers, a versmondás végigkísérte eddigi életemet. Talán egy kicsit öröklődhetett is ez a „hobbi", hiszen édesapám és nagymamám is szívesen mondott mások örömszerzésére verseket.

- Emlékszel még az első megtanult és színpadon megszólaltatott versedre?

- Igen. Petőfi Sándor A három fiú című verse volt, ami meglehetősen szomorú, de a gyerekek, a fiatalok - ezt azóta is tapasztalom - nem riadnak ettől vissza, sőt: szeretik a szomorú verseket. Általános iskolában kilencéves koromban kezdtem el versenyen szerepelni, azóta folyamatosan, keresve a lehetőségeket, szavalok.  Az első igazi sikert nyolcadikos koromban a járási „Ki mit tud?"- on értem el, amikor 1. helyezett lettem. Középiskolában, mivel textilipari szakközépiskolába, és nem gimnáziumba jártam, kevés támogatással, de rendszeresen képviseltem az iskolámat fővárosi rendezvényeken, versenyeken. Főleg verseket, de néha prózát is mondtam. Akkori eredményeimmel elégedett voltam.

- Kik és milyen tanácsokat adtak művészi tekintetben?

- Nem nagyon vettek körül tanácsadók. Nővérem, aki egyébként gépipari üzemmérnök volt, segített, reflektált előadásmódomra, de leginkább csak úgy összecsipkedtem a tapasztalatokat, valahogy önmagam tanítványa lettem. Rájöttem, hogy igen sok múlik a választáson, ezt később is igazolta a munka, mert azok a versek jöttek be, amiket hosszútávon érleltem, amik megszólaltak bennem, s beszéltek helyettem. Felnőtt koromban először esküvőkön színesítettem a boldog pár jegyesi szertartását versmondásommal.

- Milyen versek voltak ezek? Maradt emlékezetes sor, ami aztán a saját esküvődön megszólalt benned?

- Óh, vannak ilyenek! A jól ismert Szerelem Juhász Gyulától, vagy a gyönyörű Ady-sorok. Most is fújom őket.

Ady Endre
VALLOMÁS A SZERELEMRŐL

Hetedhét országban
Nem találtam mását,
Szeretem szép, beteg,
Csengő kacagását,
De nagyon szeretem.

Szeretem, hogy elbujt
Erős, nagy voltomban,
Szeretem hibáit
Jóságánál jobban,
De nagyon szeretem.

Szeretem fölséges
Voltomat e nászban
S fényes biztonságom
Valakiben, másban,
De nagyon szeretem.

Gyermekeim nevelése alatt, rájuk fókuszálva, mesék olvasása mellett, verseket tanítottam nekik, s amikor már nagyobbak lettek, egy-egy szavaló- vagy szónoklatversenyen megmérettettem képességeiket.

- Volt, aki nyomdokaidba lépett gyermekeid közül?

- Közvetlenül egyik sem, de valami vonatkozás mindegyikben maradt: egyik fiam irányító típus, kedvelt társasági ember, a másik gitározik, lányom pedig a mozgás szerelmese, maraton futásban is gyakorlott.

- S a diákjaid hogyan viszonyulnak a tanár néni hobbijához? (Ami persze neked nem csak hobbi.)

- Iskolai tanításom során gondosan ügyelek diákjaim tehetséggondozására. Évtizedek óta színjátszó szakkört vezetek, felkészítem a gyerekeket országos szavalóversenyeken való szereplésre. Szerencsémre, büszkeségemre, akad közülük néhány , aki jelenleg színművészként éli mindennapjait, és a kezdő lépéseket én taníthattam meg neki. Szerintem a versmondás szeretetét, igényét, örömét - mint egy égő fáklyát - őriznünk kell, és kötelességünk a következő nemzedéknek átadnunk.

- Említenél neveket, akik pl. a színészi vagy más pályán lettek sikeres emberek?

- Igen, vannak most is kiváló színészek: Bera Márk a Pécsi Nemzeti Színház művésze, a Junior Príma díjas Markó-Valentyik Anna, aki Győrben dolgozik, vagy Mész Adrienn, aki Pesten él és dolgozik.

- Elég későn kezdted az önálló pályafutást.

- Egyéni versmondásom 40 éves korom után lendült fel. Először a Pedagógus Szakszervezet által szervezett országos versenyen léptem fel, ahol 3., majd 2., végül 1. helyezést értem el. Keresve ezután a versenyeket, félve vágtam bele az „Anyám fekete rózsa" nevű szavalóversenybe. A megmérettetés óriási kihívás volt számomra. A második alkalommal boldogan vehettem át a harmadik helyezettnek járó díjat. Nagyon nagy sikernek éreztem. Közben a településünkön rendszeresen városi ünnepségeket rendeztem, szavalóversenyeket szerveztem. Aztán kerestem az újabb és újabb kihívásokat. Megismerkedtem Kiss Lászlóval is. Az ő személyes méltósága, s alázata a versek tisztelete iránt még nagyobb lelkesedésre serkentett. Követtem tanácsait, figyeltem társaim előadásait, tanultam a „mesterséget". Mindannyian nehezen dolgozzuk fel, ha kritika ér bennünket, pedig nélküle nincs személyes fejlődés.

- Volt-e olyan eset, hogy egy sikertelen bemutatkozás vagy verseny után azt mondtad: no nem, ezt én abbahagyom.

- Nem, ilyenre nem emlékszem. Persze voltam szomorú, de a versek sohasem hagytak el, újra és újra mondanom kellett őket. Majd húsz éve járom a boldogság ezen útját. Vannak természetesen eredményeim, de az igazi boldogság, ahogyan Bencze Ilona színművésznő egy hévízi versenyen mondta: nem az eredmény, hanem az odavezető út.

- Nos, az idei év fontos állomásokat jelentett számodra.

- Igen, két eseménye is ritka boldogságot hozott. Tavasszal megtarthattam életem első önálló irodalmi délutánját a dabasi Halász-Móricz kúriában, telt házzal. Csendes csodák címmel József Attila, Reményik Sándor, Kányádi Sándor és Szabó Lőrinc verseit válogattam egy csokorba. A műsor végén szólaltattam meg a szép Kányádi-verset, a Valaki jár a fák hegyén címűt. Merthogy valaki jár a fák hegyén..., ebben biztos vagyok.

És ez az év hozta el számomra a rég áhított, elérhetetlennek tűnő díjat. Sokszor felléptem már Balatonszemesen, a művelődési ház színpadán. Szeretem a helyszínt. Nagy megtiszteltetés, óriási kihívás a színészóriás, Latinovits Zoltán, és Kiss László intelmeket sugalló fotója mellett magyar költők verseit közvetíteni a hallgatóságnak.

- Láttam: a találkozón rendezett bulin igen fürgén, hajlékonyan táncoltál. Általában hogy állsz a mozgással, a jókedvvel?

- Mindkettőt nagyon szeretem, férjemmel sokat táncolunk. Jógázom évek óta, ez frissen tart, s imádom a jókedvet.

- A szenvedélyes, mélyen átélt, nagy ívű versek mellett a győztes produkció egyben egy sajátos színnel gazdagította repertoárodat. Szabó T. Anna A költő című verséről van szó. A hihetetlenül érett és örömteli hangvételben megszólaltatott, pontosan épített produkció valóban nem tette kérdéssé a zsűri számára, hogy ki vigye el a pálmát, azaz a Latinovits-díjat 2022-ben.

- Általában mondhatjuk, hogy talán az egyik legfontosabb mozzanata a sikernek a költemény és a versmondó érzéseinek találkozása. Jó választás, jó tolmácsolás. Próbáltam mindig erre törekedni. Sokszor elképzeltem, hogy én veszem át a Latinovits-díjat, s sokszor elszomorodtam, hogy nem sikerült. Az idei évben már csak a versmondás öröme vezérelt. Jó volt ellazulni; együtt lenni, tartalmas, békés órákat eltölteni versszerető emberekkel. Leírhatatlan az a boldogság és meglepetés, amit a díj átadásakor éreztem. Nagyon köszönöm! Talán kissé nagy szavak, de küldetésemet ezután is folytatom. Nemcsak elmélyülök a költészetben, hanem tanítványaimnak is tovább adom a versekhez való kötődésemet, hiszen „a vers örök".