Interjúk

Lator Lászlóról, utolsó interjú híján

Kilencvenhat éves korában elhunyt a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas magyar költő, műfordító és esszéista, Lator László. 1927. november 19-én született, abban az esztendőben, amikor itthon olyan tehetségek láttak napvilágot, mint az egyaránt Kossuth-díjas Ruttkai Éva, Bánffy György és Márkus László színművészek, a Balázs Béla-díjas filmrendező, pedagógus Csőke József, az Érdemes és Kiváló Művész címmel kitüntetett rajzfilmrendező, Dargay Attila, a Széchenyi-díjas orvos onkológus, Eckhardt Sándor, a Nemzet Sportolója címmel kitüntetett háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó, Gyarmati Dezső, a Kossuth-díjas író, Sánta Ferenc, és a magyar labdarúgás két legnagyobb alakja, Puskás Ferenc és Kubala László. 1927 olyan év volt, mely ontotta a tehetségeket. És kétség sem férhet hozzá, hogy Lator László is nagy tehetség volt. Nemcsak az alkotásban, hanem az irodalom népszerűsítésében is.

„Én a csehszlovák időkben születtem, 1927-ben, vagyis Kárpátalja akkor nem tartozott Magyarországhoz. Nem is nagyon jártunk Magyarországra, talán kétszer voltunk Budapesten. Masaryk, később Beneš volt az elnök. Az, hogy egy magyar család egy vegyes, többségében ruszin lakosságú kis faluban él Csehszlovákiában, önmagában véve is terhet jelentett egész életünkre, nekem és a családomnak is. Bár a csehek nem voltak magyarüldözők vagy magyarellenesek. Aztán a németek feldarabolták Csehszlovákiát, '38-ban lett Szlovákia, Kárpátalja egy része pedig visszakerült Magyarországhoz. Az is jellemző történet volt, hogy a bátyám a beregszászi magyar gimnáziumba járt, az a város '38-ban Magyarországhoz tartozott, mi meg ott ültünk egy nagyon feszült, Szics-gárdisták uralta, még Csehországhoz tartozó, de már kárpátukrán köztársaságban. Úgy találkoztunk karácsonykor, hogy a bátyám eljött autóbusszal, vonattal a határ közelébe, onnan pedig lóháton folytatta - egy szomszéd tanyán kapott egy lovat -, mert a falunkban a temetőben volt a határ. A temető egyik fele Magyarországon volt, közben volt a drótkerítés, mi pedig, apám, anyám meg én, a temető másik oldalán, kárpátukrán, vagyis cseh területen. A cseh fináncok intézték ezeket a dolgokat, és nagy dolog volt, hogy találkozhattunk a bátyámmal" - mesélte gyermekéveiről egy korábbi interjújában. - „A faluban (Tiszasásváron) nem volt magyar iskola. Nagyszőlősön volt a cseh időkben. Engem magánúton tanítottak, és év végén be kellett menni vizsgázni, mert a faluban akkor nem is ruszin, hanem hol cseh, hol szlovák iskola volt csak."

A családostul Magyarországra áttelepült Lator László végül Makón érettségizett, hogy aztán a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen magyar-német tanári diplomát szerezzen. 1950-től egy körmendi gimnáziumban tanított, de nem sokáig, mert 1955-ben már az Európa Kiadó lektora, később pedig főszerkesztője lett. Ennél a pontnál szokatlan módon engedjenek meg egy személyes megjegyzést is. A nyolcvanas, kilencvenes években ugyanis magam is Európa Kiadó-rajongó voltam. Az én nemzedékem számára ezek a világirodalmi alkotások jelentették az ablakot a nagyvilágra. Mi nem utaztunk még fapados gépekkel, gyakorlatilag a magyar-osztrák határt sem közelíthettük meg. Helyette Updike, Moravia, Buzatti, Malamud, Faulkner vagy Dürrenmatt műveibe menekültünk. Jártam az antikváriumokat, és megszállottan gyűjtöttem ezeket a műveket. Az Európa Kiadó gondozásában olvastam el többek között a Száll a kakukk fészkére, illetve a Pisztrángfogás Amerikában című alkotásokat is, amelyek alapvetően meghatározták a fejlődésemet. És sokat köszönhettem az Európa Kiadónak azért is, mert kedvenc írómnak, John Updike-nak olyan nagyszerű műveivel, mint a Nyúl-trilógiával, illetve Az eastwicki boszorkányokkal ajándékozott meg engem. Illetve a könyvkiadó ismertette meg velem Réz Ádám és Göncz Árpád csodás fordításait is.

„Szellemi szempontból (nyelvtudás, tájékozottság) nagyon egyenlőtlen küzdelem volt a kiadó és a cenzúra munkatársai között" - írta Lator László önéletrajzi visszaemlékezésében.

Lator személyében külön kell választani az alkotót és a tanítót. Mert bár van összefüggés a kettő között, mégis ez a különbség teszi őt a magyar irodalom kiemelkedő személyiségévé.

Még csak huszonegy éves volt, amikor elkészült első verseskötete Őserdő címmel. 1948-ban azonban a hatalomra kerülő kommunisták már erősen cenzúrázták az irodalmi műveket. Ennek a cenzúrának esett áldozatául Lator könyve is, amely ilyen címmel sosem jelent már meg. Első megjelent verseskötetére, a Sárangyalra több mint húsz évet (1969) kellett várni, melyet aztán jó néhány kötet követett még.

Lator a körmendi éveit mindig is szabadságként élte meg. Általános iskolai tanári végzettséggel egy határközeli gimnáziumban kapott állást, ahol néhány éven belül rájött, hogy szeret másoknak ismereteket átadni. Ennek köszönhetően egész életében tanár maradt. Ráadásul nem is akármilyen tanár: az ELTE Bölcsészettudományi karán a hetvenes évektől kezdve egészen a kilencvenesekig oktatta a hallgatókat műfordításra. A hétfő esti szemináriumai egyenesen legendásak voltak, mert kitűnő előadó volt.

„Nagyon szerettem tanítani. Az egész úgy kezdődött, hogy az Európa Kiadóban nagyon sok fiatal fordítójelölttel, versfordítóval foglalkoztam, behozták a dolgaikat, megnéztem, megbeszéltem velük, szerintem hogy kéne, aztán a világirodalmi tanszékén azt gondolták, miért nem csinálom én ezt az egyetemen is. Fordító-, azaz műfordító-szemináriumként indult, de aztán stílusgyakorlat, költői mesterkurzus lett belőle. Ott szokhatták meg akkori tanítványaim, hogy meg lehet mondani a legnyersebben is, hogy mi jó, mi nem jó, ezt a szabadságot ott alakítottam ki, adtam tovább a hallgatóimnak is." Tanítványai közé tartozott Tóth Krisztina, Ferencz Győző, Lackfi János, Szabó T. Anna, és a kortárs magyar irodalom számos alakja még.

„Lator László igazi mester. Jelenlétének súlya van, de okossága és műveltsége nem ismer gőgöt vagy hivalkodást. Belső tartása, meg nem alkuvó bátorsága póztalan és utánozhatatlan. (...) Lator László kortalan. Órája és lírája a kozmikus időt méri, nem az emberit. De talán nem is pontos rögtön a mindenségről beszélni, hiszen ami őt érdekli, az elsősorban az élet, a teremtődő világ a maga törékenységében, mulandóságában, a«könyörtelen világegyetem» energiáinak kiszolgáltatott «sokformájú lét». Az ember itt óriási áramok részese, de csak annyiban kiválasztottja, hogy megsejdítheti és megfogalmazhatja a létezés fájdalmát és gyönyörűségét: azt, amit egyébként ugyanolyan intenzíven érzékel egy állat vagy akár egy növény is" - írta róla Szabó T. Anna a Műhely folyóiratban megjelent cikkében.

Lator László ismertségét és népszerűségét csak növelte, hogy egyike volt a Lyukasóra televíziós irodalmi műsor csapatának. A tévéműsor ötletgazdái Mészöly Dezső, Gyurkovics Tibor és Lator László voltak. A műsor célja volt, hogy az irodalmat népszerűvé tegye. Ennek érdekében a legnevesebb magyar művészek olvastak fel irodalmi részleteket, míg az alkotóknak a másik által hozott idézetekből kellett kitalálniuk, hogy ki lehet a szerző. A megfejtésig pedig mindig egy szellemes, anekdotákkal teli út vezetett. A műsor népszerűségét mutatta, hogy Erdélytől Londonon át Amerikáig több tízezren nézték, és a rajongók rengeteg lelkes, sokszor már-már értekezésszintű elemző megfejtést küldtek a játékba. Az irodalmi játékház olyannyira népszerű lett, hogy még a televíziót is kinőtte (a tévéműsor 2014-ben megszűnt), saját klubja lett a MOM Kulturális Központban, és ahová ment az országba, ott mindig telt ház várta. A Lyukasóra Lator László javaslatára kizárólag csak holt költőkkel foglalkozott. „Egy életműnek akkor látjuk világosan az arányait, a minőségét, a hátterét, ha az már lezárult" - mondta erről az egyik interjújában.

Lator László nyugdíjas korában még egy fontos küldetést véghez vitt: az ő érdeme ugyanis, hogy 1992 és 2001 között az Unikornis Kiadó gondozásában megjelent a kereken százkötetes, A Magyar Költészet Kincsestára című sorozat. „Noha én hivatásszerűen, egész életemben világirodalom kiadásával foglalkoztam, azért a magyar költészetben is benne élek. Az Unikornis Kiadónál pedig fejükbe vették, hogy szükség van Magyarországon egy olyan sorozatra, amelyben a klasszikus magyar költészet többé-kevésbé teljesen benne van, és ők ajánlották fel nekem, hogy gondozzam ezt a sorozatot. Én csináltam meg a tervét, vagyis azt, hogy mely költők kerüljenek bele, és ki írja a kötet utószavát. Erre olyan szakembert kérünk föl, aki az illető költővel foglalkozik" - mondta utólag erről a munkájáról.

Lator László

A KLINIKÁN MÉG EGYSZER

A klinikán még egyszer látni kellett
amit de másképp néhány napja volt csak
hogy emelkedik süllyed pőre melled
gép segítette hogy légszomjad oltsad
simogattam kék folttal tele ványadt
karodat s ingerült fájdalmam alján
túlfelén a reakcióhiánynak
éreztem mégis ott a fiatal lány
s kívántalak iszonyú szerelemmel

Tán bolyonghatott még valami lélek-
formájú benned vagy mit tudom én mi
hisz rászedett szíved még egyre bírta
bár koponyádból csorgott el a véred
a képernyőre makacsul az élet
talán szabályos cikcakkjait írta
de amiért értelme volna élni
vak útján már nem volt módom beérni

Hisz tudtam én régóta öreges lett
járásod lett aminek lenni kellett
hogy lazult-romlott ez vagy az a részlet
de öregen is szerettem a tested
a mégiscsak hibátlan szép egészet
történhetett s történhet még akármi
tudtam húsodban ízedben szagodban
megismételhetetlen alakodban
marad a pusztulásnak ellenállni
bevehetetlen még valami fészek
ifjúságod vad édessége ott van
s ha meztelennek láttalak az éhes
kívánság ugyanúgy ajzotta testem
a közösülés kiismerhetetlen
a részletekben teljes gyönyöréhez