Interjúk

Interjú Turczi István József Attila-díjas költővel, a Magyar Versmondók Egyesületének irodalmi alelnökével

Minden hónap utolsó csütörtökén találkoznak olyan költők és írók, akik egy adott téma kapcsán mondják el gondolataikat, miközben verseiket, prózáikat a szerzők mellett előadóművészek tolmácsolják. Az események szerves része a zene is. A megszokottól eltérő hangnemet, dramaturgiailag szerkesztett beszélgetéseket, és nem mindennapi hangulatot ígér a Versszínház, amely a versek körül mozog, mégis feledtetni próbálja azt a megrögzött társadalmi tudatot, hogy a vers a kötelezően megtanulandó, majd elfeledhető iskolai szöveg. A téma mindig aktuális, mindenkit érintő. Csak a vendégek változnak. A színvonal és a hangulat nem.

Szennik Éva interjúja Turczi Istvánnal.

Mit gondolsz a Magyar Versmondók Egyesületéről, mint költő, és mint irodalmi alelnök?

Nagyon nehéz ezt a kettőt elválasztani, mert mindkettő egyetlen ember arca vagy pozíciója. Először költőként találkoztam a Magyar Versmondók Egyesületével, egy rendezvényre voltam hivatalos és azt tapasztaltam, hogy nagy nyüzsgés van. Szimpatikus volt, ahogy a rendezvény össze tudta fogni a fiatalok azon részét, akik még érdeklődnek a versművészet iránt. Meglátásom szerint olyan emberekből áll az egyesület, akiknek fontos a vers minőségi terjesztése. Ma már nem a közösségi mozgalmak idejét éljük. A '80-as években úgy működött ez, hogy felsőbb utasításra különböző közösségek jöttek létre. Később ez a mozgás teljesen megváltozott, hiszen a civil szféra kezdett el szervezkedni, és létrehozta a saját közösségeit azokkal az emberekkel, akiknek az érdeklődése, a gondolkodás módja, a habitusa és az érzelmi világa hasonló. Így született meg a Magyar Versmondók Egyesülete is, amelynek nemcsak múltja van, jelene és jövője is. Így látom irodalmi alelnökként. Költőként leginkább azt mondanám, hogy a vers rövid, gyorsan olvasható, de igényel valamiféle azonosulást. Azt tapasztalom, hogy a fiatalok újra kezdik felfedezni, megszeretni a verset. Volt bizony egy pausa, egyféle eltávolodás, előtérbe inkább az internet és a különböző videojátékok kerültek, de azt látom, hogy most újra erősödőben van ez a műfaj. És most visszakapcsolódom a tisztségemhez: mindennek fontos közvetítője lehet az Egyesület. Kifejezetten örülök annak, hogy nem mindig csak a klasszikusok, az irodalom elismert, tanított személyiségei kapnak helyet, hanem a kortárs irodalom is megkapja a kellő figyelmet. Az Egyesület jelenlétével erősíti az igényes, kortárs irodalmat, ami azért rendkívül fontos, mert ez bizonyíthatja a szélesebb közönség, a társadalom számára is, hogy az irodalom él, és nem pusztán a könyvek, a lexikonok része. Hogy a szellemi tápláléknak csak egy létező eleme a könyv, ami mellett nemcsak megtudhatjuk, de meg is érezhetjük az irodalom ízét, ha a szerzőkkel és az előadókkal személyes kontaktusba kerülünk. Hogy saját közösségi terünket alakítjuk, és ha költészeti találkozókon vagy irodalmi esteken veszünk részt, azzal valódi impulzusok érnek, és akár aktív résztvevőkké is válhatunk, kipróbálhatjuk az írást vagy az interpretálást.

A közönségtalálkozókat és az irodalmi esteket említetted. A közönség mennyire kíváncsi manapság a költészetre, a költőkre?

Nagyszerű költők vannak, akikre nem kíváncsi a közönség és gyenge költők hada van, akik a média segítségével hirtelen nagyon népszerűek lesznek. A nagy népszerűség persze nem tart örökké, mert nem lesz mögötte az aranyfedezet, az írott szó. Minden korszaknak megvoltak a felkapottjai. Egy jó példa erre Petri György esete, akit nagyon szerettem. Egy kritikus azt írta, hogy úgy veszi észre, hogy évről évre csökken Petri György népszerűsége és a verseinek az üzenet értéke nem olyan erős, mint a '80-as években. Nagyon érdekes, hogy a társadalom szerint aktualitását kezdi veszíteni az a típusú költészet, amelyet ő képviselt. Veszélyes dolog az elavulás. Egy dolog a vers és egy másik dolog a költő. Az élő szerző megjelenik, fotó készül róla, sőt véleménye van. Modifikálja azt a képet, amit egyébként csak a versei által képzelhetünk el, esetleg egy másik kép alakulna ki róla. A Magyar Versmondók Egyesületnek és nekem a közös célunk az, hogy kialakítsunk egy egészséges egyensúlyt a vers és a verset alkotó személy között. Úgy, hogy a közönség ezáltal kapjon egy viszonylag reális képet arról, hogy ki mindenki alkot ma Magyarországon.

Az első Kortársalgón a magyar irodalom nagy öregjei voltak a vendégeid. A közönség hogy fogadta a kezdeményezést?

A beszélgető partnereim, Szakonyi Károly, Kossuth-díjas drámaíró, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja, Baranyi Ferenc Kossuth-díjas költő, író, műfordító, a Magyar Televízió és a Magyar Rádió Nívó-díjasa, Czigány György Prima Primissima díjjal kitüntetett, József Attila-díjas költő, és Deseő Csaba, a jazz-hegedülés magyarországi megteremtője volt. Nagyon sok fiatal volt az első alkalommal. Az ifjú generáció különösen vevő erre. Érdekli őket az, hogy mit mond ez a hetvenöt éves, első látásra nagypapaszerű figura. Megtapasztalhatták a fiatalok, hogy a kortárs, idősebb költők is örökifjak és olyan élményeik vannak, amilyenek nekünk, fiatalabbaknak, sőt... Felhőtlenek, humorosak, és lehet a szövegeken nevetni. Nem negylén, ahogy a hétköznapokban egy-egy viccen vagy mondvacsinált történeten, esetleg mások nyomorán röhögnek az ilyen találkozást soha meg nem tapasztalók. Hallhattunk az esten érdekes anekdotákat Weöres Sándorról. Én nem tudom, mások hogy vannak vele, de nekem ezek a történetek másodkézből is nagyobb élményt nyújtanak, mint egy nagyon megcsinált, trendi film. Örömmel tapasztaltam, hogy a Kortársalgóban közönsége is jókat mulatott a történeteken.

A Kortársalgó sajátossága, hogy a költők mellett van egy színész és egy zenész, akik a maguk nyelvén fordítják a publikumnak az ugyancsak jelenlévő szerző írásait. Ez a könnyebb fogyaszthatóság miatt lényeges?

Alapvetően két probléma van. Az egyik, hogy nincs átjárás a generációk között. A fiatalok nem tudnak az öregekről, az öregek nem veszik tudomásul, hogy fiatalok is vannak utánuk. A Kortársalgó egyik nagy hozadéka lehet ez a kézfogó. A másik baj az, hogy a különböző művészeti ágak képviselői sem tudnak egymásról. Vagyis: az író nem tudja, mit játszik a színész, a színész nem tudja, mit alkot a képzőművész, a képzőművész nem néz filmeket. Nincs átjárás a különböző művészeti ágak között sem. Ezért van az, hogy a Kortársalgóban rendszeresen író, színész, zenész találkozik. Megpróbáljuk összeédesíteni a különböző műfajokat. Ez a két alapvető gondolat. Ennek jegyében indult el a Bella István Kortársalgó, és vallom, hogy a különleges történeteken és őszinte pillanatokon túl ez ettől rendkívüli.

Hogyan invitálod a leendő vendégeidet? Mit mondasz nekik?

Semmit nem kell mondanom, mert ismernek engem. Amikor felhívtam Baranyit, mondtam neki, hogy ekkor és ekkor lenne ez a dolog. Azt kérdezte csak, ki lenne a házigazda. Mivel én vagyok a moderátor, szívesen elvállalta, mert tudja, hogy nem éri kellemetlenség. Nem fogok belekötni, nem hepciáskodom, nem bántom meg és felkészülök. Nincs ennek különösebb trükkje, csak az ember tisztelje meg a vendégét azzal, hogy tudja, kivel találkozik. A pályatársak iránti tisztelet alapkérdés. Tessék megtisztelni a másik költőt! Lehet, hogy én másképp gondolkodom, más módon fordítok verset, nem az olasz, hanem az angol költészetet részesítem előnyben, de attól még a minőséget, amit ő képvisel, el kell ismerni. Ilyen egyszerű.

Ők voltak a nagy öregek, és rögtön fordultál is a fiatalok felé: a második Kortársalgó alkalmával egészen érdekes társaságot ültettél össze...

Úgy döntöttünk, lazítunk egy kicsit, és megkerestem Térey János, József Attila- és Szép Ernő-díjas költőt, írót és Szálinger Balázs Junior Prima-díjas költőt. Témánk, a generációk közötti átjárhatóság, egymás közti rivalizálás, valódi értékek, és költészeti marketing volt. Érdekes ez annak tükrében, amit az előbb mondtam, és pont ezért is hívtam meg pket. Mert más generáció, és a látható problémáról beszélni kell. A két költőtársam mellé rendeltük Galkó Balázst, aki előadóművészként József Attila költészetében a legavatottabb versmondó Magyarországon. Meghívtuk Fekete-Kovács Kornélt is, a kortárs dzsessz egyik legeredetibb zeneszerzőjét. Érdekes kavalkád volt. Remek közönség mellett, változatos, sajátos hangvételű, sok érdekességgel szolgáló beszélgetésnek lehettünk tanúi. Aztán a harmadik alkalommal megkevertük a két nemzedéket: a beszélgető társaim Ungvári Tamás József Attila-díjas költő és Karafiáth Orsolya, a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztjével kitüntetett költője volt. Bornai Tibor a KFT zenekar frontembere saját zenéjével és szövegeivel mondta el véleményét az irodalomról, a költészetről, a közéletről. Boncolgattuk a hatalomhoz és a közönséghez való viszonyukat. Ez a Kortársalgó tényleg három generáció találkozása volt versben és zenében. Ráadásul mindhárman médiaszemélyiségek, emiatt kétfajta arcuk van: a média felé sugárzott arcuk, és az alkotói arcuk. Ennek a kettősségéből jött ki az a feszültség, amely az est legértékesebb hozadéka volt. És figyeltek egymásra, ami példamutató a ma költőinek.

A Kortársalgók végén többnyire a helyszínen maradtok és félre ültök. Miről beszélgettek ilyenkor?

Elsőként azt kérdezik, milyennek találtam a beszélgetést, és mennyire volt levehető a közönségnek a téma és a vélemények. Aztán megkérdezik, mennyi a honoráriumuk. Tényleg! És ebből most szűrjük le a gyors tanulságot, ami nem az, hogy kell nekik a pénz, hanem éppen az, hogy anélkül jönnek el, hogy ezt előtte megkérdezték volna. Mutass ilyen embereket még... Aztán társalgunk irodalomról, költészetről, eseményekről, és különböző szakmai kérdéseket boncolgatunk. Persze megbeszéljük azt is, ki kit utál vagy éppen szeret, ki kire irigy, kire haragszik. Mert ők is csak emberek...

A júniusi Kortársalgó rendhagyó volt, hiszen a Parnasszussal közös estet tartott a Versszínház. Miben volt ez más?

Ez dupla esemény volt, a májusi és a júniusi Kortársalgó a nyárra való tekintettel a Parnasszus költészeti folyóirattal közösen, az Írószövetség Klubjában zajlott, a két hónapra tekintettel két részben. Vendégeink Ágh István Kossuth- és Déry Tibor-díjas, a Hetek költőinek egyike, Vasy Géza irodalomtörténész, kritikus, a Magyar Írószövetség elnöke és Pomogáts Béla József Attila- és Széchenyi-díjas irodalomtörténész, a Literatúra főszerkesztője volt. A zenét egy jó barátom, Binder Károly zongoraművész, zeneszerző napjaink meghatározó kortárs és jazz-zenésze szolgáltatta. Itt a közélet pont akkora szerepet kapott, mint az irodalom, mert tetszik vagy sem, nem függetleníthető egymástól a kettő. A közönség összetétele is eszerint változott: itt az érdeklődők mellett a szakmai közönség volt nagyobb számban jelen. Persze nem véletlenül, mert a Parnasszus nyári lapszámbemutatóján azok is részt vesznek, akik a folyóiratban publikálnak, és azok is, akik velük szoros baráti vagy szakmai kapcsolatban állnak. Meghatározó, az irodalom szempontjából véleményformáló beszélgetésnek lehettünk tanúi, és ezt a közvetítő közeget igyekszünk erősíteni a Versszínház 2009-2010-es évadjában is.