Interjúk

Tolnai Ottó 70 éves

A Mediawave-re szervezték meg a barátai (Balázs Attila, Bošco Krstič, Danyi Zoltán, Durst György, Grencsó István, Jász Attila, Kőrösi Zoltán, Lábass Endre, Parti Nagy Lajos, Varga Mátyás, Villányi László) a közelgő hetvenedik születésnapjának megünneplését. Előre annyit mondtak csak, hogy a Mediawave húsz évéről beszélgetnek majd, valójában önről meséltek s az önhöz fűződő írásaikat olvasták fel. Számított a felköszöntésre?

Nagyrészt sikerült titokban tartaniuk. Néhány napja Pécsett volt egy kerekasztal-beszélgetés Thomka Beáta vezetésével a műveimről, és bár meghívtak, nem mentem el. Komoly kérdés, hogy az ember hogyan viszonyuljon a róla való beszédhez, nekem mindig problémáim vannak ezzel. Olyan vagyok ebben, mint Rilke, aki nem olvasta el a róla szóló kritikákat. Szemérmes ember vagyok, nem nagyon olvasom el a szövegeket, amiket rólam írnak, nem megyek el, mikor konferenciát rendeznek rólam, nem nézem meg a filmet, ami az írásomból vagy rólam készült. De amikor eltelik egy kis idő, és kezembe akad valami ilyesmi, abból mindig sokat tanulok végül. De ilyenkor már mindig otthon vagyok, nyugodt körülmények között, a saját világomban, oda érkezik meg a szöveg, a befogadás is más lesz ettől.
Az ilyen nyilvános ünneplésekkor sosem tudom, mit tegyek. Itt vagyok hetven évesen, és fogalmam sincs, hogyan reagáljak: elsírjam magam vagy mit csináljak. Ezért is volt szerencsés, hogy nem tudtam előre, mit terveznek a barátaim. Tudtam, hogy találkozni fogunk és felolvasunk a Mediawave húsz éve kapcsán írásokat, de nem hittem volna, hogy ez az egész csak álca. Gondoltam, hogy talán szóba kerülök és talán megemlítik azt is, hogy hetven leszek, de szerencsére nem volt időm felkészülni, akkor biztosan elérzékenyültem volna.

Érdekes, hogy mennyire összefonódtak e barátságok a Mediawave-vel. A fesztiválok során kötődtek ezek a kapcsolatok?

Igen, a Mediawave az életem sok fontos kapcsolatának alapja. Bár nincs kézzelfogható nyoma, ezek az emberek rendkívül fontos részei az életemnek. Sokat dolgoztunk, mozogtunk, gondolkodtunk együtt. Villányival például jelentős tematikus, számokat szerkesztettünk például az Adriáról, más tengerekről, sok álmunkat megvalósítottuk. Jász Attila esszéi és költészete nagyon közel áll hozzám. Balázs Attilával gyermekkora óta közel vagyunk egymáshoz, Varga Mátyás világához mélyen kötődöm, fontos számomra az ő csöndje, tisztán, higiénikusan tartott vallási világa. Lábass Endre az én budapesti Vergiliusom, tőle tudok mindent Pestről. Az ember számára mindig vannak fontos nevek, akiket nagyra becsül, de egy szoros baráti világot kiépíteni, az a legnagyobb dolog.

Több önről szóló írásban lehet olvasni, hogy a környező országok, főképpen a délszláv népek kortárs képzőművészetéről ön tudja a legtöbbet. Olyan titkok tudója, olyan behatóan ismeri ezt a világot, hogy az olvasó szinte meg sem tudja fejteni, vajon valósak-e azok a festők és művészek, akikről ír, vagy az ön képzeletének szülöttei.

A kis nemzetek nem ismerik és nem szeretik egymás kultúráját, mind Párizs vagy New York felé akarnak megmutatkozni, nem pedig egymásnak. Bármikor próbáltam is rávilágítani erre, bemutatni egy másik képet, mindig azt a választ kaptam, hogy Picasso, Matisse, Pollock, ők érdekelnek minket, nem pedig a szomszéd országban alkotó festők. A kis nemzetek nem képesek egymás különös világába belebújni, mert nincs idejük egymásra, mindig azt kell nézniük, mi a nagy trend. Bogaras dolognak tartják, hogy engem az érdekel, mit csinál egy kis nemzet kis festője.
Nemrég egy Groznjan nevű isztriai városkában voltam, ahol csak festők élnek, majdnem minden ház műterem és galéria. Bementem az egyikbe és megláttam egy képet, ami nagyon megtetszett, szinte fejbe kólintott. Egy csenevész kislány egy fekete esernyőt tartott, és zuhogott rá valami fekete dolog. Kiderült, hogy egy spliti fiatal festőnő műve, gyönyörű neve van: Tisja Kljakovicnak hívják. Egyik versemben írtam erről a képről, a festőnő pedig rátalált az interneten, végigkérdezte horvát íróbarátait, hogy mit tudnak rólam. Az egyik személyesen is ismert, így aztán elkezdtünk levelezni. Úgy hozta a sors, hogy az utóbbi időben hosszabb időket töltök Splitben, mondhatom, hogy harmadik városomnak választottam, így meglátogattam ott ezt a Tisját. Boldog találkozás volt, még a képet is nekem adta. Szerencsére mind több magyar festővel és íróval találkozom, akik elmennek ezekbe a városokba, és megtalálják ezeket a festőket. Valami mozdul tehát, lassan rájönnek, hogy valóban fontos dolgok ezek.

2004-ben egy évet DAAD-ösztöndíjjal Berlinben töltöttek a feleségével. Kőrösi Zoltán említ egy kedves anekdotát az egyik önről írt kritikájában arról, hogyan is kezdtek beilleszkedni Németországban, és hogyan kezdett el németül tanulni. Például, hogy a sirály volt az első szó, amit felírt magának.

Ó igen, az egy fantasztikus történet! Nagyon idegesek voltunk a feleségemmel, hogyan is fogunk tudni kommunikálni Berlinben, mert bár én olvasok német szövegeket képzőművészetről meg költőkről, de valójában nem tudtam németül s a feleségem sem. Így, mikor megkérkeztünk, elkezdtem egy kis füzetbe kiírni magamnak szavakat, egy kis hasznos szótárt csinálni. Ennek első szava volt a Möwe, azaz sirály. Berlinben minden DAAD-ösztöndíjas kap maga mellé egy nyelvtanárt, akivel hetente többször gyakorolják a nyelvet. A feleségem annyira izgult, hogy nem akart részt venni az órákon, én pedig megnyugtatásul odaadtam neki a kis szótáramat, hogy fussa csak át. Azonnal kinevetett és őrültnek nevezett, hogy mit akarok én ezzel az első szóval, hogy sirály, minek írtam ki magamnak, semmi hasznát nem fogom venni. Aztán a tanárnő az óra végén elővett egy nyomtatott lapot, rajta egy verssel, hogy ezentúl minden órán elemezni és beszélgetni fogunk egy versről. Egyszerre néztünk rá a lapra a feleségemmel és láttuk meg, hogy Morgenstern Die Möwe - A sirály című verse az. Hát így indult. Azóta mindenki Möwének hívja ezt a tanárnőt Berlinben.

Min dolgozik most? Min múlik, hogy vers vagy próza lesz egy-egy gondolatból?

A könyvhétre jelenik meg egy Adria-könyvem, Világítótorony eladó címmel és egy verseskönyvem, a Kisinyovi rózsák. A ritmustól függ, hogy mi lesz egy ötletből. Mindennek megvan a ritmusa, a városoknak is például. Van, amiről csak versben lehet beszélni, s van amiről meg prózában.

Az interjút a Litera készítette.