Interjúk

Csukás István a gyermekirodalom a kapcsán

 

Harminc éve, 1980-ban indult a Magyar Televízióban a Pom Pom meséi című rajzfilmsorozat. A széria írója, Csukás István az [origo] kedvéért felelevenítette emlékeit, miközben a gyerekirodalomról, Lázár Ervinről, Major Tamásról és a Tom és Jerry-ről is esett néhány szó. A Mirr-Murrt és Süsüt is megalkotó Csukás gyerekkorában még hegedűművész szeretett volna lenni, Gombóc Artúrt kicsit önmagáról mintázta, a lesből támadó ruhaszárító kötelet Sajdik Ferenc bosszantására találta ki, és nagyon szeretné, ha még egy sorozat készülhetne A nagy ho-ho-ho-horgász-ból.

Pom Pom harmincéves. Hogyan született meg annak idején?

- Valóban harmincéves a Pom Pom, de csak a film - a könyv körülbelül egy évvel korábbi, 1979-es. A Corvina kiadónál volt egy nagyszerű szerkesztőnő, Sívó Mari, aki épp külföldről jött haza, és ott látta, hogy kezdenek divatba jönni az olyan, húsz-harmincoldalas gyerekkönyvek, amelyek egyetlen mesét tartalmaznak, sok illusztrációval. Nem ismertük még egymást Sajdik Ferivel, úgy hogy külön-külön hívott fel minket, összeültünk, és akkor javasolta, hogy készítsünk egy ilyet itthon is. Először csak annyit találtunk ki, hogy a mesének képzelt lényekről kellene szólnia - ami persze nem egy új dolog, hisz az állatmeséken belül elég nagy területet foglalnak el a képzelt lényekről szóló történetek. Aztán elengedtük a fantáziánkat, ami nagyon jó élmény volt, még csak annyi megkötésünk sem volt, hogy a macska macskára hasonlítson. Fantasztikus lények születtek, alig bírtuk abbahagyni, megcsináltunk egyben vagy huszonhat történetet.

Hogy lett ebből rajzfilmsorozat?

- Miután a Corvina csak külföldi könyvekkel foglalkozott, az anyagot a Móra Könyvkiadónak küldtük el, amely azonnal ráharapott. Egy pici akadály volt azért, mi ugyanis úgy képzeltük el, hogy a történetek hetente vagy legalább havonta jelenjenek meg, de a Móra egy szerzőtől csak évente vagy kétévente adott ki egy könyvet. Sehogy sem tudtunk megegyezni, viszont akkor már megvolt egy pár könyv. Én a Pannónia Filmstúdiónak is dolgoztam akkoriban, Sajdik is csinált már pár rajzfilmet, úgyhogy eszünkbe jutott, miért ne lehetne ebből egy rajzfilmsorozat. A Pannóniának tetszett az ötlet, meg is rendelt tizenhárom epizódot, és ott aztán tényleg kitomboltuk magunkat.

Volt a figuráknak valamilyen ihletforrásuk?

- Az első figuránk, aki aztán állandó főhős lett, szegény Gombóc Artúr volt. Róla nem kell különösebben mesélni annak, aki olvasta a Pom Pom-ot, kulcsfigura lett, és mindkettőnk kedvence. Ő kicsit önéletrajzi ihletésű, egy olyan lény, aki állandóan küszködik a súlyával: állandóan fogyókúrázik, ugyanakkor az égvilágon semmi mást nem eszik, csak csokoládét. Aztán ott van még a főszereplő kislány, aki egyébként önmagában is érdekes, mert a legtöbb gyerekkönyvnek, ifjúsági regénynek fiú a főhőse, ez valahogy így alakult az irodalomban. A kislányt először Bogyónak hívtuk, de aztán Sajdiknak volt egy keresztlánya vagy valami ilyesféle rokona, akit Picurnak hívtak, végül róla lett elnevezve.

Sajdikkal mennyire volt közös a munka?

- Egyértelműen közös munka volt, mesélt az író, és mesélt a rajzoló is. Szerencsénk volt, olyan értelemben, hogy Sajdik észjárása nagyon hasonlít az enyémre. Én nagyon gyorsan írok, mert csak akkor ülök neki, amikor már minden megvan a fejemben; Sajdik pedig legalább ennyire gyorsan rajzol. Volt, hogy egy asztal két végén ültünk, úgy dolgoztunk, akkor sokat ugrattuk egymást: a lesből támadó ruhaszárító kötél figuráját például azért találtam ki, mert kíváncsi voltam rá, Feri hogyan tudja megrajzolni. Megrajzolta azonnal, a gyerekek meg rögtön megértették.

Ezt honnan tudja? Hogyan mérte le a gyerekek reakcióit?

- Szoktam próbákat csinálni, mindig szívesen mentem - és ha ráérek, most is megyek - gyerekekhez író-olvasó találkozóra. Ez nekem is nagy felüdülés, kicsit fellazul tőle az agyam. Annak idején felolvastam nekik az első történetet a Pom Pom meséi-ből, hogy egyáltalán értik-e - persze egyből megértették, amin nincs is mit csodálkozni, hisz a gyerekek agya sokkal jobban működik, mint a miénk. A mesét amúgy is úgy szerkesztettem, hogy minden gyerek bele tudja képzelni magát, nem véletlen, hogy az iskolába menet játszódik az egész. A későbbiekben is mindig valamilyen valóságos ürügyből bomlik ki a történet: tulajdonképpen az is egy logikus helyzet, hogy Gombóc Artúr kövér, nem tud repülni, ezért gyalog, illetve bizonyos járműveken indul el Afrikába. Persze attól, hogy valami a gyerekek számára is érthetően van megírva, még nem biztos, hogy működik, ezért kell leellenőrizni: ha felolvasok valamit, és a gyerekek tíz perc múlva már nyüzsögnek, krákognak, akkor ott még van mit csiszolni - ha fél óráig már kibírják, akkor az egy jó történet.

Vannak olyan történetei, amelyek az asztalfiókban maradtak, nem kerültek közönség elé?

- Nem nagyon, sőt mindig abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy az összes gyerekkönyvemből, ifjúsági művemből készült film - ami természetesen nem csak nekem szól, egyben azt is jelenti, hogy régebben a televízió még műhelyként működött. Volt olyan év, amikor a Magyar Televízió tíz játékfilmet készített, emellett számolatlanul gyártotta a rajzfilmeket, bábfilmeket, gyurmafilmeket. Akkoriban úgy mentek a dolgok, hogy behívták az írót, és mondták neki, hogy tessék, itt a szerződés, írj valamit. Hosszabb dolgot nem ír az ember az íróasztalfióknak: ezt megrendelésre kell csinálni, és ez a megrendelés manapság igencsak hiányzik. Persze örül annak is az ember, hogy folyton ismétlik a dolgait, legalább egy új generáció is megismeri.

Működnek a meséi az újabb generációknál is?

- Úgy gondolom, hogy igen. Pár éve játsszák a József Attila Színházban a Süsü színdarab-változatát, és mindig telt házzal megy. Sőt egy jegyszedő egyszer boldogan újságolta nekem, hogy emlékszik olyan gyerekre, aki már legalább ötször látta a darabot - igaz, ebben nincs semmi különös, olyan ez, mint a görög drámáknál, ahol a közönség kívülről fújta a szöveget: a gyerek is sokszor éppen azért szeret megnézni valamit, mert már ismeri.

Ma már alig készülnek magyar rajzfilmek. Mit gondol erről?

- Persze szükség volna új, magyar alkotásokra, és ebben nincs semmiféle nacionalizmus: teljesen természetes, hogy a német gyereknek német, a franciának pedig francia nyelvű mese kell. A gyereknek a környezetét kell ismernie, egészen a zsigerig, azt a nyelvet, azt a világot, amely körülveszi. Amikor Dagobert bácsi ül az aranyán, az nem egészen Magyarország világa. Meg kell persze nézni a külföldi klasszikusokat is, hisz azok is közkincsnek számítanak, de figyelni kéne az arányokra: amikor a Móra Könyvkiadónál dolgoztam, ott például hatvan százalékban magyar műveket adtunk ki. Most főleg a filmekben vagyunk elmaradva, könyvek még úgy, ahogy íródnak.

Csakhogy itthon a gyerekirodalomnak nincs túl nagy presztízse.

- Az irodalmi visszhang, a tudósok, a kritikusok - legalábbis Magyarországon - sajnos valóban nem veszik komolyan, de ezt csak a műfaj miatt sajnálom, személyesen nincs okom panaszra. A gyerekeket szerencsére nem érdekli, hogy milyen a műfaj renoméja, ők nem olvassák a kritikákat.

Szoktak önhöz tanácsért fordulni a fiatal meseírók?

- Hogyne, ma délutánra is várok egy kéziratot. Nagyon támogatom és biztatom a fiatalokat, annak idején engem is úgy indított el a pályán Kormos István, aki - amellett, hogy nagyszerű költő volt - az ifjúsági kiadónál volt szerkesztő, és gyerekkönyveket is írt, például a Vackor-t. Nemcsak remek szerkesztő volt, de remek pszichológus is, bár engem sokáig kellett győzködnie, nem hittem el, hogy mesét is tudok írni. Hosszas rábeszélés után írtam meg az első vékony meséskönyvemet: ez volt az Egy szürke kiscsacsi, amelyben egyébként már szerepelt a két híres macska, Mirr-Murr és Oriza-Triznyák. Kormos ezt a vékony kis kötetet egy neves festővel, Bálint Endrével illusztráltatta, úgyhogy amikor kinyitottam a könyvet, lefordultam a székről, és onnan kezdve meg voltam fogva. Velem is sokat foglalkoztak tehát, amikor kezdő voltam, és amikor a Mórához kerültem - épp szegény Kormos székébe -, én is azon voltam, hogy becsalogassam a fiatalokat.

Annak idején a cenzúra elől is sokan találtak menedéket a meseirodalomban.

- Igen, és a magyar gyerekek nagyon szerencsések ilyen szempontból, hisz kiváló írók fordultak így a mesék felé. A névsor olyan hosszú, hogy lehetetlen lenne végigmondani: Tersánszky Józsi Jenő, Tamási Áron, Zelk Zoltán, Weöres Sándor, tényleg szinte mindenki írt abban az időben gyerekeknek. A korabeli cseh szerzők egyébként a krimi műfaja felé fordultak hasonló okokból, azért olyan jók a cseh krimik, mert jó írók írták azokat. A magyar gyerekek jobban jártak, de a műfajnak ettől függetlenül megvan a hagyománya: legalább egy világhíres regényünk, A Pál utcai fiúk is az ifjúságnak szól, sőt angol nyelvterületen sok helyen kötelező vagy ajánlott olvasmány. Még az egyébként igen tragikus hangú Móricz Zsigmond is írt gyerekeknek, nem is akárhogyan, A török és a tehenek ma is igen szórakoztató.

Legismertebb pályatársával, Lázár Ervinnel milyen volt a kapcsolata?

- Remek. Olyannyira kortársak voltunk, hogy én csupán egy hónappal voltam öregebb, én áprilisban születtem, Ervin meg májusban - cukkoltam is mindig, hogy szólítson nyugodtan Pista bácsinak. Azért is volt jó, hogy az Ervin létezett, és szintén gyerekeknek írt, mert versenyezni csak azzal lehet, aki hasonló kvalitású, az tudja csak inspirálni az embert. Mert végül is az írásban állandóan megy a versengés, Kosztolányi is mondta, hogy amikor Karinthynak megjelent egy zseniális írása, ő rosszul volt egész éjszaka. Ervinnel hallgatólagosan megegyeztünk, hogy soha egymásról rosszat nem mondunk, mégpedig azért nem, mert - amellett, hogy nem is volt rá okunk - a kor olyan volt, hogy a hatalom állandóan egymásnak akarta ugrasztani az embereket. Mi pont ellenkezőleg viselkedtünk, amikor én odakerültem a Mórához, az egyik első dolgom az volt, hogy megjelentessem Ervin könyvét, amelynek még a címét is én adtam - ez volt a Gyere haza, Mikkamakka! Sajnos az utolsó dolog, ami vele kapcsolatban történt velem, az volt, hogy én mondtam a beszédet a sírja fölött. Akkor nagyon rosszul voltam, szörnyen megviselt, hogy a kortársamat, a barátomat temetem. És ezt már csak utólag mondom, négy évvel a halála után: nem jó egyedül futni a pályán.

Azért az ön pályája sem volt teljesen egyértelmű, gyerekkorában még hegedűművésznek készült.

- Érdekes gyerekkorom volt, sok nyomorúság, szegénység is volt benne, de a döntő pillanatokban mindig szerencsém volt. Ilyen szerencse ért akkor is, amikor tizenhárom éves koromban elkerültem az akkortájt alakult, később igen híressé vált békéstarhosi zeneiskolába. A tanárok - afféle felvételi brigádként - rengeteg iskolába elmentek előfelvételit csinálni, és eljöttek Kisújszállásra is, ahol az énektanár javaslatára meghallgattak pár gyereket, köztük engem is. Az előfelvételi brigád vezetője egy zongoraművésznő volt, aki lejátszott egy dallamot, én pedig visszaszolmizáltam neki, mire azonnal felvett.

Miért váltott aztán az írásra?

- A hegedű egy nagyon nehéz hangszer, rengeteg gyakorlást igényel. Kamaszkoromban még Zathureczky Ede, a kor legnagyobb magyar hegedűse, a zeneakadémia igazgatója is meghallgatott, és fel is vett volna tanítványának, ha előtte végigjárom a szükséges lépcsőfokokat. Ő viszont tizenöt évesen már koncertezett, én meg csak annyi idősen kezdtem el játszani, ami óriási különbség, soha nem tudtam volna olyan szintre feljönni. Tizenhat éves korom körül aztán elkezdtem verseket is írni, tizenhét évesen pedig egy barátom jelentkezett az én nevemben, az én verseimmel a rádió pályázatára, melyet fiatal költőknek írtak ki. Ott első díjat nyertem, úgyhogy utána már én küldtem el az írásaimat egy pesti folyóiratnak, amely le is közölte vagy négy versemet. Amikor a saját nevemet megláttam nyomtatásban, ott dőlt el a dolog.

Mitől lesz végül is valaki jó gyerekíró?

- Nyilvánvalóan kell hozzá valami hajlam, de ez természetes, hisz a jó prózaíró sem tud feltétlenül drámát írni. Más képesség kell, hogy valaki a gyerekeknek írjon, rá kell érezni a nyelvezetükre, világukra, hangulatukra. Egy-két fontos dologra kell figyelni: a gyerek egyrészt felfedezi, habzsolja a világot, másrészt viszont nem alakult még ki a kontrollja, így nem is bír el mindent. Azt a fajta drámaiságot vagy éppen erőszakot, ami a mai gyerekfilmekre jellemző, nem biztos, hogy fel tudja dolgozni. Arra nagyon kell vigyázni, hogy meddig lehet elmenni agresszióban, drámában, sírásban. Ha belegondolunk, A Pál utcai fiúk vége egy nagyon merész húzás volt Molnár Ferenctől, hisz meghal a főhős - ez úgy van azonban megírva, hogy a gyerek mégis el tudja fogadni. Van egy mondás, amit nem én találtam ki, de szívesen továbbítom: a gyerekeknek úgy kell írni, mint a felnőtteknek, csak egy picit jobban. Mégpedig azért, mert a gyereknek sokkal érzékenyebb a füle, a szeme, az agya. Ő még egy csomó olyan rezgést lát vagy szeretne látni, amit a mi kissé elfásult, betokosodott agyunk már nem fog fel.

Más megírni egy könyvet, mint egy rajzfilmet vagy hangjátékot?

- Mindig szívesen kalandoztam a műfajok között, először mesét írtam, de aztán rögtön megtanultam forgatókönyvet, színdarabot, hangjátékot, rajzfilmet is írni. Nem olyan nehéz a műfajokat megtanulni, ha az ember örömmel csinálja, szívesen fedez fel új területeket. Ráadásul mindig nagy élmény volt számomra - sőt a mai napig az -, ha írtam mondjuk egy ifjúsági regényt, és utána viszontláttam a filmvásznon, a szemem előtt elevenedtek meg a dialógok és a figurák.

Említette, hogy Sajdikkal eléggé egy rugóra járt az agyuk. Másokkal milyen volt a közös munka?

- Valahogy úgy alakult, hogy az összes kollégával, rendezőktől a zeneszerzőkig szerencsém volt. Kell is, hogy együtt tudjunk dolgozni, hisz a film vagy a színház csapatmunka: fontos persze az író, de nem a legfontosabb - illetve nem fontosabb, mint a többi ember, aki beletette a tehetségét a műbe. Megálmodtam és leírtam ugyan egy szöveget, de kell a színész is, aki megtanulja és előadja. Borzasztó szerencsém volt például a Süsü-nél is, arra nagyon büszke vagyok, hogy Bodrogi Gyulának van egy külön Süsü-hangja - és a siker így legalább annyira az övé is. Onnan lehet érezni, ha jó egy munka, hogy jó a hangulat a csapatnál, mindenki szívesen teszi a dolgát, és csak úgy repkednek az ötletek. De korábban nagyobb renoméja is volt ennek az egésznek, alig volt olyan színész, aki ne jött volna boldogan, ha hívták egy gyerekdarabba.

Volt olyan, aki mégis nemet mondott?

- A Keménykalap és krumpliorr-nál volt, hogy a rendező először nagy színészben gondolkodott, Major Tamást akarta megnyerni a fagylaltos, Bagaméri szerepére. Szerencsére - ma már azt kell mondanom, hogy szerencsére - őt nem nagyon érdekelte ez az egész, azt hiszem, kicsit le is nézte ezt a gyerekműfajt. Úgyhogy kényszerből támadt valakinek az a zseniális ötlete, hogy nézzük meg ezt a bohócot, Alfonzót, aki a szónak a klasszikus értelmében nem volt színész, de attól még zseniális volt. A sorozatnak a negyedik részében van egy cirkuszi előadás, ahol gyakorlatilag az egész repertoárját végigjátszotta, több órányi anyagot vettünk fel vele, bár az operatőrnek végig remegett a keze, úgy rázta a röhögés. Alfonzóval végül is óriási szerencséje lett a filmnek.

Pár évig ön is a Magyar Televízió belső munkatársa volt. Mi volt a feladata?

- Természetesen a gyerekosztályra sikerült bekerülnöm, ahol gyerekhíradót készítettünk Hétmérföldes kamera címmel, ugyanolyan technikával és ugyanolyan stábbal, mint ahogy a felnőtt híradó készült. Akkoriban olyan tisztelet övezte a tévéseket, hogy mi is mindenhova bejutottunk, annak ellenére, hogy csak a gyerekek világát próbáltuk feltérképezni - ugyanúgy jártunk kórházigazgatóknál, gyárigazgatóknál. Bejártuk közben az országot is, hétfőn elindultunk, csütörtökön vagy pénteken visszajöttünk, gyorsan megvágtuk az anyagokat, és hétvégén mehetett is adásba. Nagyon élveztem, mert a televízió akkor volt feljövőben - 1968-től 1971-ig dolgoztam ott -, csupa lelkes ember készítette a műsorokat. Végül is csak azért hagytam ott a tévét, mert akkor már elkezdtem rajzfilmeket, tévéjátékokat írni, amit összeférhetetlennek tartottam az addigi munkámmal - és persze az időmbe sem fért volna bele.

Most épp min dolgozik?

- Két filmtervem is van: egy ifjúsági film forgatókönyvét megírtam, de nem volt rá pénz, nem tudta leforgatni a televízió. Emellett A nagy ho-ho-ho-horgász-t is szeretném folytatni: annak idején csak kétszer tizenhárom epizód ment le belőle, de megvan már a harmadik tizenhárom is - azt eleve rajzfilmnek írtam, de ha másként nem, könyv alakban mindenképp szeretném megjelentetni. Mi, magyarok egyébként ebben is ügyetlenek vagyunk, hiszen ha az ember rátalál egy jó figurára, azt addig kellene nyomni, amíg tart a celluloidszalag. Nekem ez régóta nagy fájdalmam, a Süsü-ből például tizenhárom részt kértek, de aztán csak kilencet gyártottak le - miközben a Tom és Jerry-ből készült vagy kétszázötven epizód. Külföldön jól csinálják ezt, ott már régen rájöttek, hogy egy jó figura a végtelenségig tudja vinni a történetet.

Azt sosem sajnálta, hogy nem születtek saját gyerekei?

- Helyettük keresztgyerekeim vannak, két fiú meg egy lány, de amúgy is, körülbelül egymillió gyermeket neveltem fel, ha szabad így mondani.

 

(forrás: Origo)