Interjúk

Paolo Antonio Simioni - színházi kurzusáról

Ötödször érkezik Budapestre az olasz színész, rendező, tréner.
A Tűzraktérben tart egyhetes színházi kurzust december 3-tól december 8-ig Paolo Antonio Simioni. A módszere lényegéről, a budapesti tapasztalatairól beszélgettünk. Az interjú az októberi workshop vége felé készült.

- Hogyan kerültél Budapestre, miért épp itt tartasz workshopokat?

- Tizenöt éves koromban kezdtem színházzal foglalkozni, és rögtön egy nemzetközi légkörbe csöppentem. Susan Batsonnál tanultam, olyan idősebb és érettebb színészek között, akik Európa legkülönbözőbb részeiről érkeztek. Így természetessé vált számomra, hogy a színházat ne csak az olasz határokon belül keressem. A mai napig együttműködöm azokkal a kollégákkal, akiket Susannál ismertem meg. Az egyik legközelebbi munkatársam Lena Lessing, aki Berlinben és Svájcban dolgozik trénerként, színházban és a filmiparban egyaránt. A legmagasabb szintekre hívják: dolgozott már Tarantinóval és Cate Blanchettel is. Közös munkáink során fogalmazódott meg bennünk egy nemzetközi társulat kialakításának a vágya, ami december végén fog debütálni egy kétnyelvű előadás keretében egy magyar színésszel, Székely B. Miklóssal. Budapest a feleségem városa. Szeretem Budapestet, akár már holnaptól ide is költöznék... Megismerkedtem Simor Ágival, a Tűzraktér kulturális vezetőjével, valamint Formanek Csabával, a Radikális Szabadidő Színház vezetőjével, és 2009 decemberében megszerveztük az első nemzetközi workshopot magyar és olasz színészekkel. Elkezdtem szorosabbra fűzni a budapesti kapcsolataimat. Igyekszem megtalálni és megismerni azokat a magyar színészeket, akikkel közös színházi nyelvet beszélünk. A távlati cél egy nemzetközi társulat kialakítása a Budapest-Berlin-Róma háromszögben.

- A kurzusaid résztvevői között is keresgélsz?

- Igen. De ez hosszú folyamat. Egyelőre a munkatípusomat szeretném közvetíteni.

- Ez most a harmadik workshopod volt itt. A kurzusokra általában teljesen vegyes összetételű és szakmai múlttal rendelkező társaság jön össze. Hogyan nyúlsz hozzájuk az első pillanatban, hogyan tudod őket „homogén masszaként" kezelni?

- Engem nem érdekel a kor, az önéletrajz, a szakmai múlt. Igyekszem megérezni, hogy hogyan tudok olyan pozícióba helyezkedni, hogy egy színész föl tudja fedezni (újra és újra) a munkája értelmét. Emiatt nincsenek evidens különbségek, mindenki ugyanonnan indul. Mindez technikai szinten zajlik, nem nyúlunk a színész személyes anyagához, nem az ő életéből építkezünk. Mindig a szereplő, a figura cselekvéseiből és érzelmi állapotaiból indulunk ki. A színésznek kell rácsatlakoznia a szereplő intimitására.

- Szeretném, ha mesélnél nekem a módszer alapjairól.

- A kiindulópontot a szereplő szteppjei képezik, valódi jelenetek, amiket a színész hoz létre. Ezek a jelenetek lehetőséget adnak a színész számára, hogy ne intellektuálisan elemezze a szerepet, hanem annak a lelki, pszichológiai ciklusait járja be, és ezzel a pszichológiai mechanizmussal elindítsa a szereplő konfliktusát, amit a szöveg összes többi jelentében tud majd alkalmazni. Az én munkám két tradíción alapszik. Az egyik a Sztanyiszlavszkij-Strasberg módszer, amit Susan Batsontól tanultam. A munkám másik gyökere az olasz színjátszásban rejlik, ami olyan színészeket adott a világnak, mint Gian Maria Volonte és Anna Magnani. Ma az olasz színművészeti akadémiák módszerét dekadencia jellemzi, kiváltképp az egyik legnagyobb mester, Orazio Costa halála óta. Az ő módszerét még én is át tudtam venni az egyik tanítványának, Giuseppe Bevilacquának köszönhetően. Ennek a két módszernek a szintézisét alakítottam ki. A lényeg, hogy semmilyen szinten sem helyezem a munkát a színész személyére, illetve a színész emotív memóriájára. A színész persze megtalálja a saját érzéseinek eredetét, de úgy, hogy közben a szereplő fizikai cselekvésein és érzelmi állapotán dolgozik. Így a szereplő egyenlő lesz az ő cselekvéseivel.

- A különböző nemzetiségű színészek mutatnak valami különbséget a módszerhez való affinitásban?

- Nem. Ez a módszer mindenfajta kulturális határvonal lerombolásához vezet. Ebből ered az a nagy kihívás, hogy szeretnék többnyelvű munkákat létrehozni. Nemrég Lena Lessinggel Berlinben dolgoztunk. Én olaszul játszottam, a partnerem pedig angolul. A közönséget megrendítette az a tény, hogy mindent megértettek. Anélkül, hogy a szöveg nagy részét értették volna.

- Csak tanítási anyagként nézed a jeleneteket, vagy előfordul, hogy egy-egy megnyilvánulás érzelmeket csal ki belőled?

- Igyekszem nem meghatódni. Ha igen, akkor elrejtem.

- Úgy értem: praktikusan szólsz mindenhez. De mégiscsak, a hatodik nap végére megszületik egy jelenet a te segítségeddel. Tulajdonképpen szülészorvosként ülsz ott, és nehezen tudom elképzelni, hogy sosem élsz át katartikus pillanatokat.

- Ez mind van, létezik. Gyakran egészen mély kapcsolat alakul ki a színészekkel. Viszont sok kollégát láttam, akik emocionálisan dolgoznak és így a diákokat lelkileg magukhoz láncolják. Számomra ez szörnyű. Leginkább azért, mert ilyenkor a színész számára technikailag kevés marad egy workshop végére. Én nem érzelmi szuggesztiót szeretnék produkálni, hanem technikán alapuló szépséget. Ez a legnehezebb dolog. Viszont ha megvan, az csodálatos, mert lehetővé teszi, hogy a színészben felgyűlt energiák kirobbanjanak, amelyek aztán újabb energiákat generálnak.

- Előfordul, hogy még te is tanulsz?

- Rá vagyok kényszerítve, elkerülhetetlen. Volt, aki többször eljött és egy privát beszélgetésben az mondta, hogy ő már elég régóta foglalkozik ezzel a módszerrel, de még mindig nem értette meg minden mélységben a színészet lényegét. És nagyon jó, hogy erre rájött, mert ha egy színész azt mondja, hogy megértette a munkát, az azt jelenti, hogy befejezte a pályát. A színész egyik legfontosabb dolga, hogy újra és újra fölfedezze a munkája értelmét. És ez a kutatás - jó esetben - sosem fejeződik be. Én nemcsak felkészítő tanár vagyok, hanem rendező, színész és vezető egy olasz színházban. De ezt szeretem a legjobban csinálni. Mert ez az egyetlen, aminél úgy érzem, hogy tudok lélegezni. Fáradtság nélkül. Nekünk ez az a tér, amiben a színészi szabadság benne van. Amihez senki nem tud hozzáérni.

(forrás: Fidelio)