Interjúk

Interjú Lackfi Jánossal

 

66 évvel Szerb Antal híres Száz vers című antológiája után a napokban került a könyvespolcokra Lackfi János azonos című válogatása. A költő a Helikon Kiadó kérésére vágott bele a feladatba, ami egy - a nagyközönséghez szóló, de a nehezebb hangvételű műveket sem mellőző - színes összeállítás elkészítése volt. Lackfi szerint Szerb Antal óta jócskán tágult a világköltészet, de azért pár verset megőrzött az előd válogatásából is. A versolvasási kedv lanyhulásáról panaszkodni évezredes közhely, csak fel kell fedezni azokat az értékes verseket, amelyek érthetők, és mai mondanivalóval is bírnak számunkra. Beszélgetés Lackfi János költővel, a most megjelent Száz vers című versantológia összeállítójával.

- Mi volt az első gondolata, amikor a Helikon felkérte egy száz versből álló antológia összeállítására?

- Megtisztelő feladat, de hatalmas felelősséggel is jár, mondhatni afféle édes teher. Szerb Antal után hatvanhat évvel készíteni egy az övéhez hasonló gyűjteményt a teljes világlírából a kezdetektől máig - ez nem kis kihívás. A típuskérdés ugye így szól: melyik az a száz vers, amelyet bőröndjében elvinne az ember arra a bizonyos lakatlan szigetre? Persze Robinsonnak sem szóltak előre, hogy most indul celebnek a vadonba... Ráadásul senki sem ismeri a világ összes versét, nem hogy még az értéküket is meg tudná ítélni objektíven. A feladat tehát eleve lehetetlen, ami végeredményben nagy megkönnyebbülés. Hiszen akkor szabad kezet kaptam, felhőtlenül lubickolhatok a verstengerben. Ijesztően nagy tömegű víz, ez igaz, de soha jobb fürdési lehetőséget... Mint fordító, költő, szerkesztő, tanár, kritikus, nagy örömömre életem jelentős részében versekkel foglalkoztam és foglalkozom. Élveztem hát most, hogy egy teljes nyáron keresztül ez volt a kutyakötelességem: mérlegelnem kellett, milyen legyen az a sokszínű, soknemzetiségű, sok műfajú tabló, amelyre ráüthetjük a pecsétet: igen, ez a világköltészet. Vagy legalábbis annak egy személyes változata.

- Milyen szempontokat vett figyelembe, amikor elkezdte válogatni a verseket?

- Figyelembe kellett venni, hogy ez egy nagyközönségnek szóló, "népszerű" válogatás lesz. Ami nem jelent igénytelenséget, hiszen a versolvasók többsége szerintem nagyon is igényes, még ha mindenkinek más és más tetszik is. És vannak olyan bonyolultabb szövésű költemények is, Celan Halálfúgá-ja, Rilke Archaikus Apolló-torzó-ja vagy Poe A holló-ja, amelyeknek dallama szerencsére annyira belénk égett, hogy az ismerősségérzet segítségünkre van az olvasásban.

Mindenképpen modernizálni szerettem volna a képet, hiszen mégiscsak a 21. században élünk. Mégsem akartam vegyszerszagú, kísérletezgetős poémákkal agyonnyomasztani az olvasót, hiszen számos élvezetes irodalmi szöveg egyesíti a közvetlenebb megszólalást a robbanékony újszerűséggel. Pessoa, Apollinaire vagy Neruda kiválasztott verseiben bárki szabadon gyönyörködhet, nem kell folyton azon törnie a fejét, mi mit jelent, miközben komoly és mély emberi érzelmeket mozgatnak meg. És felvillan bennük az a videoklip-szerű szerkesztés is, amely nagyszerű filmek kockáiról ismerős idestova mindannyiunknak.

Örülök, hogy a komoly lírai pátosznak szamárfület mutató nonszensz költészet legalább Christan Morgenstern vagy Edward Lear egy-egy verse erejéig kiegészítheti az összképet, hiszen ez a diákos vásottság Villontól Rimbaud-n át máig a vagabund költőfélék egyik legszimpatikusabb vonása, és persze minden szabad lelkű emberben visszhangra talál.

- Mennyire mennyire volt fontos ebben az esetben, hogy ön válogatott?

- Remélem, hogy akik esetleg miattam döntenek a kötet mellett, valóban találnak az összképben valami rám jellemzőt. Persze itt én csak szócső voltam, az előadás rendezője és nem szereplője, úgyhogy ha az olvasó semmit sem tud rólam, akkor is magával kell, hogy sodorja ez az érzésekből, indulatokból, szerelmekből, halálfélelmekből, misztikus vonzódásokból összeadódó forgatag, és kedvére búvárkodhat az időmélyre süllyedt vershajó kincseiben. Ezt a könyvet nem én írtam, inkább csak úgy összeolvastam, de azt a lehető legnagyobb hőfokú szenvedéllyel.

- 66 éve jelent meg Szerb Antal válogatása, ami több generáció számára is alapmű. Mennyire áll közel önhöz az ő válogatása?

- Nagyon-nagyon szeretem a könyvet, és munka közben mindig a kezem ügyében tartottam. Most, úgymond profiként nyilván másképp olvassa az ember, mint ahogy mondjuk boldogult diákkorában. Látom például a válogatás Szerb Antalra nagyon jellemző elfogultságait. Nagyon szerette a 19. századi franciákat, nem bírta megállni, hogy az arányosnál többet ne szerepeltessen. Ezt a veszélyt én franciás létemre igyekeztem elkerülni, így esett, hogy kimaradt néhány nagy kedvencem, például Francis Jammes vagy José-Maria de Heredia, akiktől pedig rengeteget fordítottam...

- Szembe akart fordulni az elődjével?

- Eszem ágában sem volt "tudom a tutit!"-mentalitással "szétbarmoló" antológiát létrehozni. Szerb Antal válogatásából például benne maradt öt-hat olyan vers, amelyek kiirthatatlanul beleépültek kultúr-tudatunkba, egyszerűen nem tudtam megválni tőlük. Ellenben óhatatlanul bekerültek oroszok, skandinávok, kínaiak, amerikaiak, dél-amerikaiak, akik a századközépen még nem voltak hozzáférhetőek magyarul. Azóta tágult a világ, költészeti nagyhatalmak jelentek meg a porondon, a legnagyobb lelkesedéssel tágítottam hát ki a spektrumot.

- A saját műfordításai közül kettőt válogatott be, Rimbaud Részeg hajó-ját és Prévert Kétségbeesés ül egy padon című versét. Miért pont ezekre esett a választás?

- Gondolkodtam rajta, hogy mennyire ildomos saját fordításokat beválogatni, a döntésben aztán Illyés Gyulának az a mondása volt a segítségemre, miszerint "egy verset akkor értek igazán, ha már lefordítottam". Ha ez igaz, valójában két verset értek a százból igazán mélyen, hiszen ezeknek szószólója lehettem, nincs egy hangjuk, amelyen ne dolgoztam volna. Rimbaud Részeg hajó-ja nagyon fontos mű, egyik lábbal a régi parton áll, másikkal az újon. Emlékszem, gimnáziumi tankönyvünkben Tóth Árpád fordításában szerepel, de mivel egy versszakot ő eltolt, hiszen pontosan az ellenkezőjét írta, mint ami az eredetiben szerepel, ezt a pár sort végül Kardos László fordításában toldották be. Szóval kanonizált változat eleve nem létezik, csak egy efféle patchwork. Pedig a versnek én már hatodik-hetedik magyarítója voltam. Úgy éreztem, maradt még ezen a csonton lerágnivaló, megszólalhatnak olyan jelentésrétegek, amelyek korábban talán kevésbé.

Prévert sanzonossága pedig fontos üzenet a ma olvasójának, sokat elárul arról, hogy lehet egy szöveg korszerű, és szólhat ugyanakkor emberi alapérzésekről, gondokról. Egy ember ül a padon, ő maga a fájdalom. Hányszor látjuk ezt napjában, amikor hajléktalanok vagy szomorú arcú járókelők mellett ballagunk el, és nem igazán tudunk segíteni! Egyetemes és mégis nagyon köznapi helyzet, ez átüt a papíron, úgy remélem.

- Annyira elszoktunk az versolvasástól, hogy folyamatosan győzködni kell az embereket?

- Van a magyar költészetnek egyfajta jeruzsálemi panaszfala, szeretünk siránkozni, sajnáltatni magunkat. Ha visszaolvasunk, visszanyomozunk tízezer évvel ezelőttig, minden kor embere váltig állítja, hogy az emberek nem olvasnak, a költészet meghalt. Vagyis ez egy évezredes közhely, annyi igazság van benne, mint minden hasonló közkeletű gondolatban. Nyafogás helyett jobb azt nézni, mit is tehetünk ez ügyben!

Biztos, hogy nagy konkurenciája a verseknek a képi világ, az internet, a rengeteg tévécsatorna és színes magazin. Azt is látni kell azonban, és ezzel a versantológia szerkesztése kapcsán is szembesültem, hogy rengeteg "internetes leveleskönyv", blog vagy hasonló oldal létezik, ahová alanyi olvasók sokszor nagyon komoly és mély, klasszikus vagy éppen kortárs költeményeket pötyögnek be a saját két pici kezükkel, időt és fáradtságot nem kímélve. Vagyis jócskán akadnak olyanok, akik a verset szenvedélyesen szeretik, szóljunk hát bátran hozzájuk.

Olyan francia kollégák például, akik egy kicsit is ismerik a két könyvpiacot és a két kulturális kontextust, mindig irigykedve mondják, mennyivel kiváltságosabb helyzetben van a magyar oktatásban, médiában és közbeszédben a költészet, mint őnáluk. Csak becsüljük meg és tartsuk meg, vagy akár gyarapítsuk is pozícióinkat.

- Milyen visszajelzéseket kapott a válogatásról?

- Hivatalos kritikát még nem láttam, hiszen nagyon friss a könyv, alig száradt meg rajta a festék, de a bemutatón többen örültek, hogy végre egy fiatalos, jóízű válogatás. Mások sms-ben jelezték elégedettségüket a karácsonyfa alá szánt kötet kapcsán. Remélem, hogy ezt az élményt az olvasók közül minél többen át fogják élni, hiszen szándékom szerint gazdag, színes, érdekes világ ez. Az ókori Lucretius mai költőnek hat az atomokról írt versével, és ettől az icipici mérettől jutunk el Jandl szimpatikus elefántjáig, majd Keresztes Szent János csillagokig szárnyaló, misztikus sasmadaráig. Az értől az óceánig.

 

forrás: origo
Az interjút Iván Tünde készítette.