Interjúk

Beszélgetés Tar Sándorral

 

"Az altatók dacára hajnalban kelek, lemegyek a boltba, veszek két zsemlét. Csak egyet eszek -- azért veszek kettőt, mert egyet venni szégyelek." - Tar Sándor ma lenne 70 éves. Az íróval Keresztury Tibor beszélgetett 2001-ben.

Diszkréten lesütöttem a szemem. Mikéntha így meg tudnám azt úszni, hogy látnom kelljen a folyosón kóválygó szerencsétleneket, a pszichiátriai osztály megroppant lakóit, azokat a messzi távolba vesző, kifejezéstelen tekinteteket; mintha így nem hallottam volna a tisztázatlan címzettekhez szóló végetérhetetlen monológokat. Hónapokat készültem rá, valósággal edzettem magam, hogy végre megkeresem, most meg fogalmam sem volt, mit mondok majd neki. Kérdezzem meg, hogy van, mintha mi sem történt volna, vagy kezdjem el faggatni, éppen itt? Mondjam, mennyire lesújtott engem is, amikor a dolog kiderült; hogy pár utcára tőle különösképp váratlan volt, ahogyan a ménkű becsapott? Ösztökéljem, hogy a régi kapcsolatunkra való tekintettel legalább nekem adjon az egészre magyarázatot? Netalán adjak baráti alapon felmentést neki? Milyen jogon? Nagyjából ennyire jutottam a banánt szorongatva, amikor a hat-nyolc árnyalak közt bevérzett szemekkel, a biztonság kedvéért bal kézzel a falat fogva, szégyenlős, elkent mosollyal, fokozhatatlanul lassan korunk egyik legnagyobb magyar írója közeledett.

Szevasz, Sanyikám, jobban néztél ki, amikor utoljára láttalak. Csak nem történt valami? - vágtam bele totálisan inadekvát, magas hangon, hogy ne ijesszen meg a látvány, s legendás humorérzékének felpiszkálásán át aktuális állapotát fel tudhassam mérni, s ezáltal képet kapjak arról, valójában mekkora a baj vele.

Az történt, hogy most jövök a pszichológusnőtől, aki itt bent kezel. Próbáljak pozitív dolgokra gondolni - erre biztat állandó jelleggel, ez a terápia lényege. Egyet mondjon, válaszoltam, s én rendkívül hálás leszek: onnantól, megígérem, egyfolytában arra gondolok. Egyetlen egy apró pozitívumot, amikor a legjobb barátomat elárultam, amikor a bátyámat agyonverték, amikor alkoholista vagyok, amikor kiütötték a tollat a kezemből, amikor vége a pályámnak, amikor esélyem sincs arra, hogy megéljek, ha innen egyszer kikerülök. Erre persze hallgatott. Az egyik délelőtti csoporton is elegem lett abból, hogy folytonosan azt kérdezi a terapeuta tőlünk: „miért iszik?" Nézze, doktornő - válaszoltam --, a magunkfajta embereknek két örömforrás van az életében: a szesz és a szex. Ennyink maradt. A szesz is drága, de azt nem kell elvinni moziba, fodrászhoz legalább. Ezért iszunk, kezicsókolom. Foglalkozás után hosszan veregették a többiek a vállamat, milyen jól megfogalmaztam a lényeget. Még szép, gondoltam, mégiscsak író voltam valaha.

Úgy veszem ki, második otthonod, hazai pálya lett neked a pszichiátria.

Ha unom, vagy ha nem bírom, az ivást tovább, bejövök. Itt ismernek, a főorvosnő régi olvasóm. Leszedálnak, alszom napokig, nincsenek gondolataim. Hasonló sorsú, megcsúszott emberek közt vagyok, szót értek velük. Ismernek már ők is, befogadtak, noha abszolút újoncnak számítok, legtöbbjükkel szemben gyenge kezdő vagyok: a szobatársam például huszonhatszor feküdt idebent. A másikat meg, ahogy kimegy, postafordultával visszahozzák, mert odakint azt képzeli, soron kívül fel fogják akasztani. Nagy figura: nem lehet meggyőzni, ettől a hitétől az istennek sem lehet eltéríteni. Biztos forrásból tudja: őt fel fogják akasztani. Ha túljutok az elvonáson, újságokat olvasok, beszélgetünk. A pszichiátria lakóiban az a közös, hogy az iváson túl általában semmijük sem maradt odakint. Nem várja őket senki, nincs hova menniük. Szeretnének kikerülni, csak nem tudják, hova menjenek; a kapun kilépve merre forduljanak. Itt bent nem kell szerepelnünk, mindenki önmaga lehet. Ha kint vagyok, legtöbb tettem pótcselekvés, amiben átmeneti örömöt sem lelek. Ráadásul majdhogynem éhezem: a szó szoros értelmében elvesztettem mindennemű jövedelmemet. Gyéren csordogáló külföldi honoráriumomat elviszi az adó, vonják ott is, itthon is, mert a helyi adóhivatal nem hajlandó egy német nyelvű nyomtatványt aláírni, ami megóvna a kettős adózástól, mondván, nálunk a hivatalos nyelv a magyar. Adtak ugyan egy magyar nyelvű igazolást, amit viszont a németek nem fogadnak el, mert ott pedig érdekes módon a német hivatalos nyelv. Az érdekeinket külföldön nem képviseli senki, az Artisjus kivetette magából az írókat, viszont lehet fogat húzatni kedvezményesen. Gondolom, később lesz náluk fodrász is és pedikür.

Örök életemre megtörtek az események lelkileg: ebből kijönni, kikerülni nem lehet. Feladtam az életemet 61 évesen. Nagyon félek a magánytól, s mindattól, amit az öregség jelent: itt mellettünk van a gerontológia, néha segítek fürdetni az öregeket. Lévén hogy senkim sem maradt, hosszú távon attól rettegek, hogy erre a szárnyra kerülök át. Ennyi a sztori: a történetnek vége - leírható tétel, egy emberi roncs, élő halott vagyok. Nem keresek felmentést sem arra, amit tettem, nem is próbálok magamnak megbocsájtani.

A párbeszédnek a körülmények folytán valamikor 2000 őszén itt vége szakadt, hogy a hamvukba holt, noha elszánt, folyamatos kísérletek, ismétlődő találkozásaink eredményeképpen 2001 legvégén már nyugodtabb körülmények között lehessen felvenni ismét a fonalat. A helyszín immár a „T-lakás", a Kishegyesi úton, a besúgói jelentések helyszíne - enyhe borzongás fut végig rajtam, hogy a sokadik elvonókúráját nyögő íróval szemben B. őrnagy székében ülök. Kéri, írjam bele, hogy ez a vallomás nem szereplési vágyból, hanem régi barátságunkra való tekintettel, valamint gyógyszerek hatása alatt született, csak éppen ő nem kap érte nyolcszázmilliót.

Mintha túl lennél a nehezén, legalábbis egészségileg, ámbár nem a legjobb éved volt ez, amit napok múlva magunk mögött hagyunk, ennyi feltétlenül megkockáztatható.

A másállapot éve volt számomra 2001. A lét és a nemlét között töltöttem valahol. Hétszer feküdtem a kórházban hosszabb-rövidebb ideig, s amikor itthon voltam, kétszer döntöttem úgy, hogy befejezem. Halálosan meguntam az ivást is már - elegem lett, hogy az egyetlen célom az életben, hogy lehetőleg állandóan kába legyek. Úgy terveztem, kiugrom innen, az első emeletről, s megpróbálok úgy fordulni, hogy a fejem szétloccsanjon majd a betonon. Fel is álltam a párkányra - a lakótelepnek nagy műsor lehetett --, aztán rugaszkodás közben megcsúszott a lábam, s visszaestem a radiátorra, három bordám eltörött. Dührohamot kaptam, találtam egy pengét, és kaszabolni kezdtem vele a csuklóimat. Gyengültem, vártam, hogy vége legyen. De várakozás közben eszembe jutott, hogy az alkalomra való tekintettel egy utolsó felest csak el kéne fogyasztanom, nehogy még a végén szomjan haljak. Egy hosszúujjú inget rágomboltam a sebre, lementem a kocsmába, bekaptam a felest, a vér már csak csöpögött, aztán kisunnyogtam észrevétlenül. Otthon aztán elájultam szépen, de rámtörték az ajtót a cimborák - felfedezték a vércseppeket a kövön. Húsz éve oda járok, tudják, hol lakom. A kórházban aztán aláírtam egy papírt, hogy öngyilkos ebben az életben soha többé nem leszek.

Másodszor beszedtem a lakásban fellelhető altató- és nyugtató-hegyeket: mindig van bőven, évtizedek óta nem tudok aludni. Hát, most két és fél napig aludtam, aztán felébredtem, hogy rettenetesen kell hugyoznom, és nagyon éhes vagyok. A szomjúságról már nem is szólva.

Azok mentettek meg, akik a hírek szerint éppúgy elfordultak tőled, mint sokan az írótársaid közül, mondván, hogy spiclikkel nem iszunk?

Ez egyáltalán nem igaz, meg lehet kérdezni. A Paksiban úgy ismernek, hogy közülük való vagyok. Ott kizárólag az alapján minősítenek, hogy fizetek-e nekik, vagy elfogadom-e a meghívásukat. Az értelmiség egy része fordult el tőlem, amely soha nem is fogadott be igazán, lévén hogy proli, melós, outsider vagyok. 1999 őszén biztos voltam, hogy az értelmiség, az írótársadalom ezen része kicsinál, lenulláz teljesen, hogy soha többé nem jelenik meg egyetlen sorom. A kocsmai társaim szemében - ha hallottak is róla - én ugyanaz vagyok. Az elvonások alatt például sohasem próbálnak rávenni, hogy igyak, mi több, megegyezésünk alapján, nyomatékos kérésemre - esetenként bárhogy is szeretném - szesszel nem is szolgál ki a pultos.

Tavaly továbbá meghalt az anyám - éveken át gondoztam, etettem és mosdattam, műveltem hatalmas kertjét a legrosszabb állapotomban is. Saját pusztulásomat láttam az övében, én is meghaltam vele egy kicsit. Harminc éves kapcsolat után a barátnőm elhagyott egy fiatalabb, problémamentesebb férfi miatt, miután lenyúlt tőlem minden pénzt, amit tudott. Tetőztek a megélhetési gondjaim: három éve se fizetést, se segélyt, se semmit nem kapok. Többször elutasították a jövedelempótló támogatásomat: egy fűthetetlen, 17 négyzetméteres panelgarázs miatt - melyben egy lejárt jogosítvány áll mindösszesen -- nem vagyok szociálisan rászorult. Megpróbáltam rokkantnyugdíjaztatni magam, de a zárójelentéseimen szereplő depresszió és szekunder alkoholizmus ehhez is kevésnek bizonyult. Folyamatosan nézem az újságban az álláshirdetéseket: minden otthon végezhető, könnyű munkára azonnal jelentkezek, de a legtöbb helyről választ sem kapok. Jelentkeztem egy telephelyre udvarosnak is - kétszobás szolgálati lakást adtak volna, gondoltam, az enyémet meg kiadom --, de egy fiatalabb pályázó kellett nekik szintúgy, érthetően, hozzáteszem. Úgy maradok életben, hogy a sógorom néha evvel-avval támogat; mélyen szégyellem, hogy rájuk szorulok. Hát, mit mondjak, ahhoz képest, hogy az elmúlt évtizedben tizenhárom - komoly összegekkel járó - díjat kaptam, egy csöppet megváltozott a helyzetem. De hát ez érthető. Csak nehezen elviselhető. Nincs más választásom, ki kell a nyugdíjig bekkelni valahogy.

A BM-től meg csak nem kérheted, ugyebár, hogy érdemeidre való tekintettel szorult helyzetedben segítsenek...

Nem, noha ott ülnek a rendőrségen ma is szép számban a foglalkoztatóim közül, már aki nem lett milliomos vállalkozó természetesen. Az összekötő tisztemet a lebukásom után megpróbáltam megkeresni, de őt a föld nyelte el. Lett volna egy magvas beszélgetésünk pedig. Megesküdött, soha nem fognak napvilágra jutni a jelentéseim, feldolgozzák, beépítik őket, nem lehet bajom. Ehhez képest egy az egyben, szó szerint továbbította az általam legépelteket. Ettől függetlenül Jánosnak (Kenedi - K.T.) el akartam mondani '89 után az egészet, de állandóan halogattam, nem bírtam a szemébe nézni, nem tudtam, hogy kezdjem el. Aztán, a Jelenlét-beli közlés után, már csak azt az ÉS-ben is publikált levelet írhattam neki.

Szerintem most már itt van az ideje, hogy elmondd végre azt a titkot, ami a beszervezésedet körülveszi. A leleplezésed napjaiban a fél ország azon kombinált, mivel zsaroltak, mivel vettek rá, hogy szolgálatukba lépj, s rendszeresen besúgd a legbizalmasabb barátaid. Volt a tippek közt ott minden: homoszexualitás, bűncselekmény, pedofília... Hát akkor parancsolj: ne vergődjünk tovább kétségek között!

Nagyjából benne van a válasz az egyik neves filmrendezőnél lévő forgatókönyvben, de azért mindent ott sem mondtam el. (Persze, neked sem fogok mindent elmondani, élni szeretnék még ugyanis.) Beszervezésem előtörténete a következő. Mint közismert, 1967 és 70 között az NDK-ban dolgoztam, s amellett alapszervezeti titkár voltam (mellesleg négy emberből állt az alapszervezet). Mikor hazajöttem, megpróbáltak hírszerzőnek beszervezni, ebből még kihátráltam valahogy. Később újra megkerestek, hogy engem, a melósok között élő egyszerű technikust áthelyeznének a Göcsbe (Magyar Gördülőcsapágy Művek - K.T.) külkereskedelmi osztályvezető-helyettesnek - mint kiderült, ez is hírszerzői állás lett volna, a svéd kooperációról kellett volna jelentéseket szállítanom. Nem vállaltam ezt sem, s ezt már nem vették jó néven egyáltalán - kellettem nekik valamiért, fogyott a türelem. 1974-ben újabb egy év NDK következett: ez alatt lenyomozták a múltamat, és sikerült rajtam fogást találniuk. 1956 novemberében a kétnapos sztrájk idején a debreceni gépipari technikum kollégiumában laktunk, fiatal, felfegyverzett, éretlen gyerekek. Egyébként senki egy lövést se adott le azokból a fegyverekből; mikor jöttek, leadtuk, mondván, a játéknak vége. A sztrájk alatt nem volt fűtés, összezsúfolt vaságyakon kettesével-hármasával húztuk ki az éjjeleket, hogy egymás hegyén-hátán ne fázzunk olyan rettenetesen. Én egy lelenc-fiúval feküdtem egy ágyban, aki korábban is a barátom volt - már akkor is vonzottak az elesettek, a szegények, a nyomorultak, mivel én sem voltam sokkal különb. Ez a fiú később öngyilkos lett. Amikor, mint ellenforradalmi tűzfészket, szétverték a kollégiumot, néhányan a srácok közül fegyvereket dugtak el, sosem lehet tudni alapon, s később, mikor ápolónőképző lett a helyből, természetesen megtalálták az összeset. Felkutatták, bekasztlizták a tetteseket. A zsarolás tárgya tehát az lett, hogy homoszexuális vagyok, miattam lett öngyilkos az a gyerek, másrészt, hogy úgy úsztam meg a számonkérést, eddig, hogy én súgtam be a fegyverrejtegető társaimat. Mint közölték, már az egyik elég, hogy egy életre tönkretegyenek. Mellesleg az akció (a fegyverek elrejtése) idején nem is voltam a kollégiumban, ez okmányokkal is könnyen bizonyítható.

Ha e beszélgetés körülményeiről mondanál valamit.

1976-ban a hazai szamizdat előzményének számító Profilban Kenedi Jancsi révén megjelent a díjnyertes szociográfiám, miután a Mozgó Világból az Alföldi Nyomdában ki lett cenzúrázva. Nem sokkal utána a gyári (akkori és későbbi munkahelye, a Medicor - K.T.) rendőrségi összekötő felkeresett otthon - lázasan feküdtem, tele gyógyszerekkel --, hogy fáradjon már velem, Tar-elvtárs, be a rendőrségre, van egy kis probléma, valami gyári lopás, nem nagy ügy. Az épületben kinyitott egy ajtót, előre engedett, csak mikor becsukta, akkor vettem észre, hogy ő kint maradt. Aztán - a rendőri szakzsargonnal szólva - kézrátétel történt; a bal fülemre azóta is nagyot hallok. Mire magamhoz tértem, már fésültek, majd átvittek egy másik helyiségbe, lelöktek egy székre, velem szemben a parancsnok III/III-as helyettese, B. L. őrnagy ült és mosolygott. Mögötte a falon Felix Dzserzsinszkij arcképe díszelgett, az életben nem felejtem el. Innen csak két ajtón lehet kimenni, Tar elvtárs, közölte, miután ismertette az előbb említett vádpontokat. A baloldali ajtón, mutatott rá, amelyik a börtönbe vezet, vagy azon, amelyiken bejött ide hozzánk, ehhez viszont alá kell azt írnia, amit most diktálni fogok. Mert, folytatta, nem csak az van, hogy homoszexuális és ellenforradalmár vagyok, ez magánügy, míg ki nem derül, ugyebár, de a fő bűnöm, hogy én felelős beosztású művezetőként, alapszervezeti titkárként ilyen Kenedi- és Csalog-féle jöttment, ellenzéki csőcselékkel tartom a kapcsolatot. Előtte a Profil feküdt az asztalon, sorolta a büntetési tételeket. Rámnézett és megkérdezte: na, Tar elvtárs, akkor hogy legyen? Diktálhatom?

Máig emlékszem, mi futott át akkor az agyamon. Senki nem ismert, ez volt életem első publikációja -- ez sem nyomtatásban, hanem egy írógépen sokszorosított cikkgyűjteményben, miközben még azt sem tudtam, mi az a szamizdat -- nem mondta volna be a Szabad Európa, hogyha eltűnök, vagy börtönbe kerülök. Ültem összeverve, megsemmisülve, megalázva, s hallgattam, ahogyan az őrnagy sietősen elhadarja: a belső ellenséget elítélem, s hithű kommunistaként vállalom, hogy jelentéseket írok a III/III számára, ha velük találkozom. Én leszek a helyi összekötője, fűzte hozzá B. őrnagy, majd bemutatta az aláírás után bejött, hátam mögött álló civilt: neki fog majd Budapesten esemény után jelenteni. Emlékszem, hogy ez az ember a BM-es mellett egy lapkiadó vállalatos igazolványt is felmutatott - nem mintha az változtatott volna valamit a dolgokon.

Hogy zajlott a munkakapcsolat?

Senkit nem ismertem Pesten, egyszer-kétszer voltam Csalognál és Berkovitsnál, de gyakorlatilag csak Kenedi lakásába jártam: az ott elhangzottakról, s a vendégeiről kellett jelentenem. A beszervezésen is jelen levő pesti összekötőmmel a Nyugatinál levő Bonbon presszóban találkoztam a látogatásaim után - beszámoltam élőszóban, de állandóan keveselte: azt kérte, célzottan kérdezzek, úgy több információt hozhatok. A későbbiek során többször utalt rá fenyegetésképpen, hogy Kenedi környezetében más beépített embereik is vannak, akik engem is figyelnek, s azonnal jelentik, ha valamit netán elhallgatok. Itt szartam be először nagyon, hisz én megpróbáltam minél kevesebbet kérdezni, valóban, amire fényt deríthetett a keresztbe-figyelés. Folytonosan presszionált, búcsúzáskor ezután is minden alkalommal megjegyezte: kicsit több tehetséget várnánk el magától az irányított kérdezésben, Tar elvtárs, ha már elintéztük, hogy a Medicor költségén futárként havonta Pestre mehet!

Másnap aztán eljött a lakásomra menetrendszerűen B. őrnagy, s előtte le kellett gépelnem a jelentésemet. Egy idő után feltűnően otthonosan mozgott nálam, lévén a lakásom „T-lakásnak" minősíttetett: olyan titkos objektumnak, mely más informátorokkal is fedett találkahelyként üzemelt. Hiába tiltakoztam ellene: kulcsuk volt, feljártak, amíg én a gyárban voltam, gyakran ott töltötték a délelőttöket. Ezt egy szomszéd árulta el, aki látásból ismerte az őrnagyot, mert polgári alkalmazottként ő is ott dolgozott. Nem kaptam levegőt, azt hazudtam neki, hogy B. távoli rokonom -- azért van kulcsa, hogy ide hozza a kurvákat, meg akivel nem akarja, hogy a rendőrségen találkozzanak. Láttam rajta, nem hitte el. Ma már tudja az igazságot. Amikor felfedeztük a nyomokból, hogy a barátnőm lakásán is jártak, nyomatékkal tiltakoztam ez ellen is, teljesen hiába, természetesen. Kárpótlásul két nap alatt lett telefonom - előtte hiába kérvényeztem évekig. Meg elmondták, hogy apámnak csontvelőrákja van - az orvosokat hiába kérdeztem, a rendőröktől kellett megtudnom, hogy el fogom veszíteni közelesen. Ez az információ volt a honoráriumom. Egy idő múltán B. őrnagy javasolta, munka közben igyunk valamit, hogy oldódjon a hangulat, ne legyünk ilyen merevek. Onnantól figyeltem rá, hogy mindig legyen otthon alkohol. Egyszer-kétszer ő is hozott, a cseresznyét szerette. Összeszoktunk. Ma sem gyűlölöm: a munkáját végezte, gyűlölni különben is képtelen vagyok, legfeljebb haragudni tudok. Csak azt a nagy, végső átverést tudnám elfelejteni, hogy egy az egyben továbbította a jelentéseimet, miáltal az egész gyalázatos szerepem kiderült. Azt nem tudom neki megbocsájtani.

Kicsit furcsa nekem ez a nagy megértés, tekintve a testvéreddel történeteket.

1982-ben meghalt a bátyám. Ő rendőr volt, sofőrnek jelentkezett annak idején, a katonaság után, aztán egy idő után beöltöztették a sofőröket is. Lakást ígértek neki, beöltözött. Tudni kell, hogy mi nagyon hasonlítottunk egymásra. A holttestet Kőbánya-Kispesten a vonat alá dobták, de számos körülmény alapján egész biztos, hogy nem baleset volt, még csak nem is ott halt meg a helyszínen: valahol nagyon megverték -- túl jól sikerült. Otthon, a faluban (Hajdúsámson - K.T.) már aznap este arról beszélt mindenki, hogy agyonütötték, az ingázók látták is a tetemet. Kérdeztem az összekötőimet: kik voltak a tettesek. Nyomatékkal követeltem, segítsenek kideríteni, mondják meg az okokat és büntessék meg a felelősöket. Semmit nem segítettek. Elaltatták, elsimították az ügyet.

Innentől már nagyon féltem. Rádöbbentem, bármi megtehető bárkivel. Ez a tudat volt az egészben annak idején a legrettenetesebb. A beszervezésemet követő nap rúgtam be először az eszméletlenségig, de innentől már tényleg nem bírtam máshogyan. Csak arra vigyáztam, a kocsmában nehogy eljárjon a szám. Mindennapos rettegés lett úrrá rajtam, hisz a bátyám meggyilkolása nekem szóló fenyegetésnek is volt tekinthető. Lehet, ez csak képzelődés, de máig nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy tévedésből, helyettem őt kapták el. Nem mertem kiszállni, noha innentől egyetlen vágyam az volt, hogy ez az egész ügy valahogy befejezhető legyen. '87-ig mégsem volt bátorságom, hogy ezügyben lépéseket tegyek. Közben felvetették, fűzzük szorosabbra a kapcsolatot. Vesznek szőnyeget, képeket a falra, fizetést is kapok. Azt feleltem, nem akarok rendőr lenni, akkor azt a pályát választottam volna már eleve. Aztán eljött az a pillanat, amikor eljutottam addig, hogy én ezt most, bármi áron, befejezem.

1987-ben alkoholos májgyulladással kórházba kerültem, besárgultam teljesen. Harminckét napot töltöttem a fertőző osztályon, volt időm gondolkozni, átgondolni a lehetőségeimet. Úgy döntöttem, nem csinálom tovább. Volt már nevem, ismert író voltam: most már mi bajom lehet. Nem verhetnek agyon anélkül, hogy ennek híre, következménye ne legyen. Mikor kikerültem, abbahagytam a pesti utazásokat. Elmondtam az őrnagyomnak telefonon, hogy innentől vége van, és hogy kicseréltem a zárakat. Nem szólt rá semmit. Elengedett. Nem kerestek többé - sokat hallott zsargonjuk szerint „megfejték" az informátorukat. '88-ban a pártból is kiléptem, ám mindettől persze nem lett nyugodt a lelkiismeretem. Máig azt kérdezem önmagamtól: miért nem voltam erősebb? Hogy lehetett ezt megcsinálni velem? S noha senkit nem vertek meg, vittek el, rúgtak ki az állásából miattam - sőt, ebben az időszakban kezdték visszakapni az útleveleiket, egy mostani miniszter apósa akkoriban lazított a szorításokon --, ebből soha életemben nem bírok már tisztán kikerülni, jól tudom.

Miért nem álltál elő a sztoriddal '90 után, mielőtt az egész történet kiderült? Sokkal jobban tudtál volna kijönni belőle, azt gondolom.

Hát az azért nem olyan egyszerű dolog. Kiállni és bejelenteni: a rendszer besúgója voltam, emberek, elárultam a legjobb barátomat, köpjetek le, tegyétek tönkre a karrieremet. Ki állt elő önként evvel? Ki leplezte le magát saját akaratából a rendszerváltás után, vagy akár az én lebukásom óta? Hányan voltak ilyenek? Pedig nem én voltam az egyetlen III/III-as ügynök ebben az országban, megkockáztatom. Tudnám sorolni az ismert neveket. De nem fogom, különösen nem az írókét és művészekét, mert tudom, ez az egyik legsebezhetőbb társaság. Mert nem kellett feltétlenül írásos jelentéseket készíteni, általában megelégedtek szóbeli beszámolókkal. De az én összekötőm túlbuzgó volt, más területről helyezték ebbe a beosztásba, és produkálni akart. Sikerült neki.

Mit éreztél, amikor a dolog napvilágra került?

Frankfurtban (A nemzetközi könyvvásáron, ahol 1999-ben Magyarország volt a vendég - K.T.) kezdtem el sejteni valamit, fagyos volt a légkör körülöttem valahogy. Busszal kellett mennem, nem fértem fel a repülőre, nem volt szobám, a katalógusba rossz időpontra írták be a programjaimat. Hazajöttünk, nem sokkal utána robbant a bomba, jöttek az újságcikkek, Eörsié, és a többiek. Tudomásul vettem: a pályám csúcsán végem, és ezt csakis magamnak köszönhetem. Jöttek a gyalázkodó levelek és küldemények - köztük egy szárazvirágból kötött csokor, melynek közepére egy hatalmas műfasz volt beállítva, mellette levél: „jól csináltad, nagyon ügyesen működtél, kiválóan leplezted eddig magad, még találkozunk." És persze nagyon sok mellettem kiálló levél az íróktól; olyanoktól, akik megértették, hogy az ember élete során kerülhet olyan helyzetbe, amikor kizárólag rosszul dönthet, más választása nincs. Sokan írtak olyanok is, akikkel semmilyen kapcsolatom nem volt addig, nem is ismertük egymást személyesen.

Az első napoktól kezdve sokat segített Kenedi, pedig ő az egyedüli ember, aki joggal gyűlölhetne - rajta kívül az egész múltammal nem ártottam senkinek. El tudta fogadni, hogy nem jószántamból, hanem félelemből tettem, amit tettem, hogy zsarolható voltam, gyáva és kiszolgáltatott. Biztatott, hogy minél hamarabb kezdjek el írni, csak úgy juthatok túl valamiképp lelkileg a történteken. Hát, talán ez volt a legnehezebb. Újrakezdeni. Jól tudtam ugyanis, ezután nem tudok ugynúgy írni, mint azelőtt. Egyszerűen nem lehet. Akkor se lehetne, ha nem derült volna ki ez az egész -- én már soha nem leszek ugyanaz. Régen többnyire improvizálva írtam a novelláimat - most ez nem megy a legkisebb mértékben sem. Állandóan résen vagyok, mintha örökösen figyelnének, szemmel tartanák a kezemet. Nehezen megy az írás, nehezen tudom kezelni a rögeszméimet.

Azért a nagyregény - Tőled tudom - szerencsére befejezéséhez közeledik.

Az említett négyszáz lapos filmforgatókönyvre támaszkodva közelesen tényleg befejezem a személyes múltamat feldolgozó, önéletrajzi ihletésű regényemet. A szerződés szerint a címét sem árulhatom el - arra az állapotra utal, amikor az ember totálisan összeomlik, nem lát semminemű kiutat. Főhőse egy íróvá, majd besúgóvá lett parasztfiú; sorsán át azt próbálom körüljárni, hogyan válik akarata ellenére sebezhetővé valaki. Éppen ez volt a rendszer lényege ugyanis, hogy bárkit függő helyzetbe lehetett kényszeríteni. Hangsúlyozom, bárkit, csak rólam ez nyilvánosan ki is derült. Mások belehaltak, megint mások káeftékben, a politikában, vagy épp ugyanott, az apparátusban élik jól fizetett, gondtalan életüket. A regényről magáról nem mondanék többet: egy hosszabb részlete közelesen az Alföldben lesz olvasható.

Hogyan telnek mostanság a napjaid?

Az altatók dacára hajnalban kelek, lemegyek a boltba, veszek két zsemlét. Csak egyet eszek -- azért veszek kettőt, mert egyet venni szégyelek. Beveszem a temérdek gyógyszeremet. Ha van erőm kimozdulni, bemegyek a piacra sétálni, szeretem a forgatagot, az ottani hangulatot. Havonta beballagok a Szív útcára - ott a munkanélküli-központ --, lejelentkezek. Maga még mindig nem kap semmit? - csodálkozik minden ízben az alkalmazott. Nem, válaszolom. Máshová nem járok, nem megyek. Régen se mentem sehova, ha nem volt feltétlen muszáj: sokakat megbántottam evvel, pedig csak azért rejtőztem, s mondtam le minden programot, hogy ne kelljen arról is jelentenem ...

Otthon elolvasom az újságokat, szortírozom az álláshirdetéseket. Általában a Tesco kifőzdéjében ebédelek, az van hozzám a legközelebb, adnak rizset szafttal, ilyeneket, s ezen túl a barátommal folytonosan kutatjuk a környékbeli olcsó helyeket, ahol háromszáz forintból meleg ételt ehetünk. Ha nincs ennyink, eszünk zsíroskenyeret. Mióta a barátnőm elhagyott, sosem főzök: nincs annál kiábrándítóbb és fájdalmasabb, mint amikor magának főz az ember, teljesen egyedül. Vacsora helyett szakácskönyveket olvasok. Talán lesz most egy új kapcsolatom, de csak akkor - ez a kőkemény feltétel --, ha teljesen tiszta vagyok, és erről papírt is hozok. Ez most éppen, úgy tűnik, megoldható: a rendszeres pszichiátriai kontrollokon vért is vesznek, hogy kiderítsék, ittam-e a gyógyszerekre, be kell-e fektessenek. Délután többnyire dolgozom, a regényt javítgatom, ám nagyon sokszor meddő minden szándék, igyekezet: a központi idegrendszerre ható gyógyszerektől néha zavart, kába vagyok, láthatod. És akkor már csak az elalvásig kell kitartanom. Fantom-lét, vagy ahogy korábban mondtam: másállapot. Nem tudom, hogy mennyit érek, nem tudom, hogy ki vagyok.

Tudod, ebben az én rémtörténetemben a tehetetlenségen és a félelmen túl ez volt számomra mindvégig a legrettenetesebb: hogy sosem tudtam, tudhattam azt, mennyit érek igazán. Mi az, amit magamnak, mi, amit a BM-nek, és mi, amit az ellenzéknek köszönhetek. Egyetlen pillanatig nem lehettem biztos benne, hogy tényleg nekem szólnak-e a sikerek, hogy valóban jól írok-e, vagy pusztán ebben is a cég nyom, támogat. Egy idő után végképp összezavarodott bennem, hogy a díjaimat akkor most az ellenzék, vagy az elhárítás járja-e ki. Egyszer felhívtak a barátaim Pestről, hogy kaptam egy egyhónapos párizsi ösztöndíjat. Másnap jött az összekötő, s azt mondta, tudnak róla, ők két hónapost akartak adni, de csak ennyi sikerült. Aztán persze nem mentem sehova. Ez a helyzet rosszabb volt mindennél, hisz ezáltal sosem tudtam megítélni az írói teljesítményemet. Most meg, a történtek fényében, már végképp nem tudom, ki az a Tar Sándor, s mennyit érnek az általa leírt mondatok.
(A vaddisznó rokona, Bp., Palatinus, 2002)

(A képek forrása: www.tarsandor.hu)

forrás: litera.hu